Kevés megrázóbb tragédia van annál, mintha egy gyerek, egy a felnőttkor küszöbén álló tizenéves saját kezűleg vet véget életének. Nyilván mindenki látott és olvasott már ilyen esetekkel foglalkozó riportokat, cikkeket, amelyekből rendszeresen kiderül, hogy az elhunyt környezete semmit sem érzékelt a később öngyilkossá váló gyermekben dúló szenvedésből, még saját szülei is úgy gondolták, hogy minden a legnagyobb rendben van. Egyik kedvenc filmem, a 2:37 is részben ezzel a témával foglalkozik. Sofia Coppola 1999-es rendezése azonban csak és kizárólag a tizenéves öngyilkosok világára fókuszál. Az öngyilkos szüzek öt lánytestvérről szól, akik megállíthatatlanul száguldanak végzetük felé, és nincs semmi, ami meggátolhatná a tragédiák sorozatát.

A Lisbon családban öt tizenéves lány nevelkedik, szüleik matektanárok, akik a széltől is óvják gyermekeiket, és habár ennek ellenére normális szülők látszatát keltik, valójában lépten-nyomon súlyos károkat okoznak gyermekeik lelkében, és az a legrosszabb, hogy ezt egyáltalán nem hajlandók észrevenni, még azután sem, hogy legkisebb gyermekük (Hanna Hall) felvágja az ereit. Különösen a muter (Kathleen Turner) viselkedik a kelleténél sokkal szigorúbban, a fater (James Woods) azért igyekszik enyhülni, ahol tud, ám hosszú távon ez nem sikerül neki. A lányok kisugárzása különösen titokzatos, ami elsősorban a külvilágtól való elzártságukból adódik, így a közelben lakó néhány srác rajongani kezd értük, és igyekeznek a lehető leggyakrabban felvenni velük a kapcsolatot. Így ezek a fiúk közvetlenül testközelből tapasztalhatják meg a váratlan tragédiák súlyát.

Nem vagyok szemétláda, természetesen nem spoilerezek azzal, hogy elárulom, a Lisbon lányok megöngyilkolják magukat a film végén, ugyanis ez rögtön a bevezetésben leszögezésre kerül, és az így biztosított tragédia megpecsételi a produkció hangulatának egészét, végig szomorú, baljós atmoszféra uralkodik, ami ránk, nézőkre is átragad. Sofia Coppola kimért színészvezetési módszerei fokozzák a Lisbon lányok körül gyűrűző rejtélyességet, amit tovább erősít a rendezőnő a különböző fantasztikus ötletekkel, áttűnések, szimbólumok, és megelevenedett álomképek alkalmazásával, amelyeknek köszönhetően a valóság egybefolyik a fantáziával, és így valódi és képzelt érzelmek egyaránt befolyásolják a szereplők világát. Ugyanakkor hozzá kell tenni azt is, hogy a rendezés korántsem tökéletes, Sofia igen gyakran túlhúzza a jeleneteket, és ezzel igazából önmagát gáncsolja el, mert csökkenti az atmoszféra hatásfokát, ráadásul növeli a cselekmény unalmas, nyögvenyelős perceinek számát. Továbbá szerintem kifejezetten rossz ötlet volt az interjújelenetek bevonása, mert ezek töredezetté teszik az összképet.

Edward Lachman operatőri munkája egészen ügyes. A fényképezés elvont, mondhatni, piszkos színvilága furcsává, természetellenessé, életidegenné teszi a jeleneteket, és ez a vizuális világ rendkívüli módon illik a történet depressziós hangulatához. Amikor a Kirsten Dunst által alakított Lux felébred a focipályán, különösen jól működik a betonszürke világ bemutatása, ebben a jelenetben láthatjuk a film legügyesebben kivitelezett képeit.

A szövegkönyv dialógusok terén nem a legerősebb, ám az egész filmen átívelő narráció piszkosul ütősre sikeredett. Telis-tele van szépen koreografált mondatokkal, magával ragadó képekkel, és a sztori szomorúságával némiképp ellentétben álló, a Lisbon lányok iránti rajongásból táplálkozó hangulati töltettel. Érdekes megfigyelni továbbá azt, hogy a forgatókönyv milyen választ is ad a miért?-re. A szkript a lányok szüleit vádolja, és a film végén nyilvánvalóvá válik, hogy az egész sztori egy egyszerű üzenetre van kiélezve, ami csak annyit mond, hogy a világon élő szülők felelőssége nagyobb, mint azt ők valaha gondolnák.

James Woods játéka egész jó, bár engem kissé zavart, hogy a színész végig úgy viselkedik, mintha zavarban lenne, holott ezt a karakter csak néha kívánná meg. Kathleen Turner szintén nem rossz, engem azonban leginkább Kirsten Dunst játéka nyűgözött le, aki fantasztikus természetességgel hozza a legtöbb teret kapó Lisbon lány, Lux karakterét.

Azt még megemlíteném, hogy szerintem sokat lehetett volna fokozni a hangulaton egy igazán erős soundtrack segítségével. A zene ugyanis olyan szinten semmilyen, hogy az utolsó néhány perc valóban erős dallamait leszámítva szinte észre se lehet venni. A betétdalok nem rosszak, de mintha azokkal is spórolnának az alkotók, hiszen a kelleténél kevesebb van belőlük, és csak ritkán csendülnek fel.

Egyszer mindenképpen érdemes megnézni az Öngyilkos szüzeket, még akkor is, hogyha rendkívül bosszantó a tény, hogy Sofia Coppola filmje lehetne a tényleges végeredménynél sokkal jobb is. 7/10.