Eme, nem kevesebb, mint 7, azaz hét darab Oscar-díjjal kitüntetett alkotás Kevin Costner összességében átlagkorrekt pályafutásának nagy csillanása. A színész itt próbálta ki magát először a kamerák mögött, és rendezői debütálása olyannyira jól sikerült, hogy a Farkasokkal táncoló azon nyomban klasszikussá avanzsált, alkotói pedig igazán elismert művészekké váltak. Monumentális történet ez egy emberről, egy katonáról, aki egy farkastörvények uralta világban bátor lelkesedéssel veti bele magát az indián világ minden gyönyörűségébe és borzalmába, a cselekmény és a hangulat pedig olyannyira magával ragadó, hogy még a rendezői változat közel négyórás játékideje is meglepően gyorsan szalad tova, megágyazva a közeli újranézés kecsegtető gondolatának.

Dunbar (Kevin Costner) 1863-ban hadnagyként áll helyt a fronton, és amikor egy sérülés miatt le akarják vágni a lábát, inkább lóra pattan és a halálba vágtat. Legalábbis így tervezi, azonban csodával határos módon túléli a mutatványt, és hozzásegíti az övéit a győzelemhez. Végül a lába is megmarad, hőstettéért jutalmul pedig ő döntheti el, hogy hol szeretné folytatni a szolgálatot. Dunbar a háborús övezet legszélső peremvidékére, az utolsó utáni, Isten háta mögötti állásra helyezteti magát, ahonnan megérkezése előtt nem sokkal dezertálnak a nyomorúságos körülmények között élő katonák. A főhős így egyedül marad lovával, és az időről időre feltűnő farkassal, akit a férfi Kapcásnak nevez el. Hamarosan azonban emberekkel is találkozik, méghozzá egy nem messze élő sziú törzs tagjaival, akikkel kezdetben bizonytalanul viseltetnek egymás iránt, ám hamarosan barátokká válnak, és nem telik el sok idő, mire maga Dunbar is indián hacukára cseréli katonai egyenruháját.

Michael Blake saját regényéből írta a forgatókönyvet, ami aztán Oscart érdemelt, és ezt nem is sajnálhatjuk az úrtól, bár tény, hogy ott volt a Nagymenők is a jelöltek között, de hiába gondolkozom rajta, nem tudnám eldönteni, hogy melyik szkript érdemel inkább elismerést. Ez azonban mindegy is, hiszen Blake történetén érződik, hogy a saját regény okán mennyire személyes ez a sztori, telis-tele van érzelmekkel, őszinteséggel, és fantasztikus szituációkkal. A főhős karakterfejlődése már önmagában is csodálatos, hát még az a maximális precizitás, amivel ezt bemutatja a forgatókönyv. Blake nem siet sehová, türelmesen, kimérten koreografálja meg Dunbar átalakulását, a lépések jól elkülöníthetők. Először bizalmatlan a sziúkkal szemben, majd elkezd nyitni feléjük, barátokká válnak, aztán testvérekké, végül pedig a főhős is a törzs tagjává avanzsál. Természetesen a sztori legfontosabb szimbólumáról sem feledkezhetünk meg, ez pedig nem más, mint Kapcás. A farkasok nekem nagy gyengéim, szerintem a Földön járó egyik leggyönyörűbb állatfajról van szó, aminek igazán szép példányait láthatjuk a filmben. Dunbar az indiánoktól kapja a Farkasokkal táncoló nevet, miután azok látják, ahogy a férfi Kapcással kergetőzik a prérin. Azonban ennél többről van szó, hiszen a történet az amerikai történelem olyan időszakában játszódik, amikor valóban kőkemény farkastörvények uralkodtak. Dunbar árulást követ el azzal, hogy csatlakozik a sziúkhoz, így a farkasokkal való táncolást úgyis értelmezhetjük, mint szembeszállást egy uralomra törő rendszer vadállati szabályaival. Ugyanakkor a férfi új családja, a sziú törzs is kegyetlen törvények szerint él, így az a világ, amibe hősünk betekintést, majd tagságit nyer, szintén durva, és erőszakos. Ám maga a hadnagy végig a békét, a nyugalmat, a szeretetet képviseli, így a Farkasokkal táncoló név leginkább olyan személyre utal, aki még akkor is hű akar maradni lelki békéjéhez, amikor körülötte tombolnak az indulatok, és ömlik a vér. Ettől lesz kifejezetten tragikus az a néhány jelenet, amelyekben a főhős kénytelen mégis agresszíven fellépni, és ettől lesz gyönyörű a történet azon vonulata is, amelyben Dunbar mindig visszatalál a szépséges nyugalomhoz.

Kevin Costner tényleg nagyot rendezett, egészen lenyűgöző ugyanis a direktori munka. Engem leginkább a grandiózusabb jelenetek összeszedettsége és részletgazdagsága taglózott le. Hogyha egyetlen jelenetet kéne mondanom, ami miatt Costner megérdemelte a rendezői Oscart, akkor az a bölényvadászatot bemutató képsor lenne. Rendkívül nagyszabású, hosszú, és remekül megkoreografált, pazarul vágott jelenetről beszélünk. De hál' Istennek nem csak egy képsort emelhetek ki, így elmondhatom, hogy Dunbar és Kapcás közös jelenetei is elképesztően erősek, és rendkívül erős érzelmeket generálnak. Állatokkal dolgozni nagyon nehéz feladat lehet egy rendező számára, és a nyilván jelenlévő idomárokkal és gondozókkal együttműködve kell minél erőteljesebb teljesítményt produkálnia. Ám Costnernek ez sikerül, és ezáltal az amúgy kevésszer szerepelő, de akkor maradandó körítésben bemutatott, csodálatosan szép farkas valódi szimbólumává válik ennek a remek történetnek. És még mindig nem beszéltünk a rendező hangulatalakító munkájáról. Hiszen kezdetben, úgy az első egy órában még leginkább a környezet felmérése, a katonaház tatarozása zajlik, és ezt a nyugodt békét, ezt a csak néha megzavart harmóniát Costner fantasztikusan mutatja be. Az egyetlen gond az, hogy ez a felvezetés kissé el van nyújtva, ezáltal egy idő után hajlamosak vagyunk unatkozni, de ezt hajlandóak vagyunk beáldozni, hiszen innen már nincs sok idő a cselekmény következő szakaszáig. Costner akkor is biztos kézzel tartja a gyeplőt, amikor háborúról és agresszióról van szó, a harcjelenetek erőteljesek, és a vérontás értelmetlensége maradéktalanul átjön. Továbbá rendkívül maradandó az a kép, amikor Dunbar és az indiánok szembesülnek a fehér ember haszonleső brutalitásával. A kivégzett bölénytetemek látványa, a lenyúzott bőr helyén virító, rózsaszínű hús valóban lélekbemaró hatást gyakorol a nézőre. Mindezek mellett pedig meg kell még említenünk John Barry gyönyörű zenéjét, ami mindig a legjobbkor szólal meg, fokozva a filmből áradó érzelmeket.

Kevin Costner színészi fronton korrektül helytáll, bár tény, hogy helyenként produkálhatna érzelmesebb arcjátékot. Mary McDonnell is szépen mutatja be a sziúk között nevelkedett, saját fajtájától idegenkedő fehér lányt. És persze ne feledkezzünk meg Graham Greeneről sem, aki Vergődő Madárként, a sziúk varázslójának szerepében igazán szép teljesítményt produkál, bár az ő esetében is lett volna még hová fokozni az arcjátékot. Összességében azt lehet elmondani a színészi játékokról, hogy jók, élvezetesek, de lehetnének még sokkal kiválóbbak is.

A Farkasokkal táncoló egészében nézve azonban valóban igazi klasszikus. Meg kell nézni, látni kell, mert egy fantasztikus történetről van szó, amit Kevin Costner elképesztően erős érzelmekkel tölt fel, a teremtett hangulat pedig kétségtelenül egyedülálló, de mindenekelőtt: Gyönyörű. 8,5/10.