Az érezhetően kísérleti jellegű, és elég gyakran unalmas első szezon után több epizóddal, vaskosabb drámával, és felfokozott izgalommal tért vissza a The Walking Dead a második évadra, amit követett a valósággal zseniális harmadik felvonás. Repül az idő, vasárnap befejeződött a negyedik évad is, amit néhány hónapja a téli szünet pont a történet eddigi legjelentősebb fordulópontján vágott ketté. A 16 részes szezon első nyolc része és második nyolc epizódja olyannyira elkülöníthető, hogy akár két külön évadot is alkothattak volna. Éppen ezért az a legmegfelelőbb, hogyha külön értekezek a cselekmény eme két tömbjéről.

Bizonyos mennyiségű spoiler elkerülhetetlen.

Bryan Fuller sorozatától óriási húzás volt, hogy az első évad végén megcserélték a szerepeket a Hannibal-mozifranchisehoz képest, és a pozitív alakot, esetünkben Will Grahamet helyezték olyan helyzetbe, amilyenben a korábbiakban csak Anthony Hopkins Hannibalját láthattuk. Ez a rendkívül hatásos fordulat az új részben tovább fokozódik, hiszen amikor Beverly Katz ügynök holttestét megtalálják, Jack kiviteti Willt a helyszínre. Felkerül a kényszerzubbony, a srácot gurulós állványhoz kötözik, és a szája elé maszkot tesznek. Nem azt a fajtát ugyan, amit Hopkinson láthattunk, de még így is baromira ütősek ezek a jelenetek. Fuller és brancsa alaposan kavarja a szart, és összefut a nyál a számban, hogyha belegondolok abba, hogy mi lesz még ebből!

Néhány napja írtam az Egy csodálatos elme című filmről, amelyben Russell Crowe élete talán legfantasztikusabb alakítását nyújtja. Már abban a cikkben is megemlítettem, hogy mennyire nem értem, hogy Denzel Washington hogyan vihette el Crowe elől az Oscar-díjat, annak ellenére sem, hogy még nem láttam a Kiképzést, amiért a fekete színészt jutalmazták. Na, éppen ezért, rövid úton alkalmat teremtettem a pótlásra, és megnéztem Antoine Fuqua filmjét. A Kiképzés kapcsán mindenekelőtt le kell szögezni, hogy igazán jó kis mozgóképről beszélünk, de azt a bizonyosat továbbra sem értem. De nagyon nem!

Négy év telt el a Fekete hattyú óta. Ennyit kellett várni Darren Aronofsky következő rendezésére, ami nem mellesleg a fantasztikus direktor első ízig-vérig hollywoodi, nagy stúdiós produkciója. A kisebb költségvetésű, nyilván személyesebb jellegű mesterművek után Aronofsky elérkezettnek látta az időt arra, hogy kipróbálja magát egy olyan filmben, ami minden téren, tisztán álomgyártermék, és ez lett végül a jól ismert bibliai történet legújabb feldolgozása, a Noé. A rendező pedig, annyira talán nem is meglepő módon, elkészítette eddigi életműve leggyengébb darabját. Persze, hogy ezt a kijelentést értelmezni tudjuk, először azt kell tisztáznunk, hogy ami Aronofsky leggyengébbje, az...

A ninja teknőcök visszatérnek a filmvászonra! Megérkezett az első előzetes, ami biztosít minket arról, hogy grandiózus, CGI-ben bővelkedő akciómozit fogunk látni, hogyha majd jegyet váltunk a produkcióra. Én bízom a szórakoztató agykikapcsolásban. A magyar premier augusztus 28.-án esedékes.

Igazán jó életrajzi filmet nagyon nehéz csinálni, ám ez nem állítja meg a stúdiókat, hiszen különböző híres és kevésbé híres személyek életútjának, vagy pályájuk egy szakaszának bemutatásával könnyedén lehet ülőhelyet bérelni az akadémiai díjkiosztón, és hogyha történetesen még tehetség is lapul az életből vett sztori mögött, akkor az alkotók még grátisz pódiumnézőben is részesülhetnek, és szuvenírként formás, kopasz férfit ábrázoló aranyszobrot vihetnek haza. 2002-ben négyszer is előfordult, hogy az Oscar-gálán az Egy csodálatos elme mögött álló művészek szemlélhették meg fentről az egybegyűlteket, miközben a meglehetősen elegáns ajándéktárgyat szorongatták. A mű elnyerte a Legjobb filmnek járó díjat, ahogy Ron Howard is bezsebelte a Legjobb rendezőnek járó elismerést, de Jennifer Connelly női mellékszereplőt, és Akiva Goldsman forgatókönyvírót is megjutalmazták. Hogy megérdemelték-e? Na, erről lesz szó a következő néhány bekezdésben.

Igen, tudjátok, ez az a rovat, ami már olyan régen frissült, hogy aki még nem felejtette el, hogy egyáltalán létezik, az is leginkább valamilyen távolinak ható álomképként tekint rá. Valamiért ez a sorsa ennek a cikksorozatnak, amelyben mindig eredetit és remake-t hasonlítok össze, majd a feldolgozást besorolom érthetően Merénylet, Reform, vagy Egyenrangú kategóriába. Ezúttal egy olyan történetet választottam, aminek újabb feldolgozása él aktívabban a köztudatban, sokan talán még azt sem tudják, hogy Martin Scorsese 1991-es darabja remake. Tegyük tisztába a dolgokat!

Dwayne Johnson érkezik nyáron Herkules bőrébe bújva. Az amerikai premier július 25.-én esedékes, de valószínűleg hozzánk is megérkezik eme dátum körül. Alább az első előzetest nézhetitek meg! Hangulatos kis összevágás, a látványvilág kifejezetten izgalmasnak tűnik.

A kisebb pihenőről visszatérő Egy levegővel rovatban ezúttal kettő Stephen King-adaptációról lesz szó. Érdekesség, hogy mindkettőt Rob Reiner rendezte.

Tortúra (1990)

Paul Sheldon (James Caan) világhírű regényíró, aki az elképesztően nagy rajongásnak örvendő Misery-sorozat szerzője (A film eredeti címe is Misery. Miserynek hívják a regénysorozat főhősnőjét, de maga a szó tortúrát, szenvedést jelent). Miután a férfi megunja, hogy kizárólag ennek a szériának él, elhatározza, hogy befejezi a történetet, megöli főhősnőjét. Épp befejezi a kéziratot, és indulna a kiadójához, ám mostoha az idő, megcsúszik a havas úton, és súlyos autóbalesetet szenved. Azonban a "véletlenül" arra járó Annie Wilkes (Kathy Bates) megmenti, és hazaviszi magához Pault, majd ápolni kezdi az író szilánkosra tört lábait. Annie nagy rajongója főhősünk könyveinek, és természetesen hálából csak annyit vár el, hogy elolvashassa a vadonatúj kéziratot. És itt kezdődnek a gondok. És a gondok megjelenésével egy időben az egyik legfeszültebb Stephen King-adaptáció beránt minket az események sűrűjébe, hiszen a Tortúra a rövid bevezetés után fokozni kezdi az izgalmakat, kihasználja a Paul törött lábaiból, és a havas időből adódó bezártságérzetet, mindeközben pedig mesterien mutatja be a pszichopata Annie mosolygós álcájának leválását. Egy valódi szörnyeteg kel életre a képernyőn, a karakter elképesztően jól van megírva, igazi King-színvonal. Nem olvastam az eredeti regényt (de elfogom), de William Goldman forgatókönyvíró minden jel szerint pazarul adaptálta a Sheldon-fanatikus ápolónő figuráját. Nemes egyszerűséggel lenyűgöző. Kathy Bates megérdemelte az Oscart, hiszen maradandót, valósággal hátborzongatót alakít. James Caan játéka is tetszett, hiszen a színész pazarul adja át Paul hidegvérűségét. Tiszteletet érzünk a főhős iránt, amiért végig megőrzi hidegvérét, és nem esik pánikba. Remek film, ami igazán hátborzongató élménnyel ajándékozza meg nézőjét. 8,5/10. 

Abigail szelleme kísért. A fantasztikusan hatásos érzelmi töltettel megbolondított nyitójelenetben Will eddigi legemlékezetesebb horgászós látomása érkezik, amelyben a férfi a saját fejében fojtat le rövid, ám remekül megírt párbeszédet az első évad egyik kulcsfigurájával, Abigail Hobbssal. Ezek a képek, és az elhangzó mondatok biztosítanak minket, nézőket, afelől, hogy Will lába alól még nem csúszott ki a talaj, és továbbra is foggal-körömmel küzd, hogy cellája rácsai mögül, pusztán elméjének használatával megtalálja a megdönthetetlen bizonyítékot Hannibal Lecter ellen.