Az érezhetően kísérleti jellegű, és elég gyakran unalmas első szezon után több epizóddal, vaskosabb drámával, és felfokozott izgalommal tért vissza a The Walking Dead a második évadra, amit követett a valósággal zseniális harmadik felvonás. Repül az idő, vasárnap befejeződött a negyedik évad is, amit néhány hónapja a téli szünet pont a történet eddigi legjelentősebb fordulópontján vágott ketté. A 16 részes szezon első nyolc része és második nyolc epizódja olyannyira elkülöníthető, hogy akár két külön évadot is alkothattak volna. Éppen ezért az a legmegfelelőbb, hogyha külön értekezek a cselekmény eme két tömbjéről.
Bizonyos mennyiségű spoiler elkerülhetetlen.
A negyedik évad története remek ötlettel indított, megjelent ugyanis a betegség. Valamifajta egyszerű influenza, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy már éppen ideje volt annak, hogy az alkotók bemutassák, milyen lehet a civilizációk előtti korok világába visszasüllyedt, nemrég még fejlett, 21. századi életüket élő emberek számára egy mindennapi nátha, vagy akármilyen egyszerű vírus, fertőzés megjelenése. Hát kurva szar. Rick és csapata élet-halál harcot kénytelen vívni a zombikkal, hogyha idejében gyógyszereket akarnak szerezni, mert a börtön bezártságában rendkívül gyorsan terjed a kor. Mindez pedig olyan mértékű tömény feszültséget szül, ami alaposan megdolgoztatja a néző lelki világának állóképességét. A bezártságérzet társul a korábban oly könnyen legyőzhető, ám most halálosnak bizonyuló ellenség jelenlétével, és a félelem ennek köszönhetően egyre csak terjed. A rettegéstől terhes atmoszférát csak fokozza az eset, amikor valaki a börtönlakók közül meggyilkolja és elégeti kettő beteg társát. Számomra igencsak meglepő volt a tettes kiléte, amelyről egy ügyesen összerakott fordulat keretein belül hullt le a lepel.
Rick próbál kiszállni az élről, már nem foglalkoztatják olyan dolgok, mint a börtönben élők vezetése vagy a portyázás. Megpróbál a gyilkolás helyett a növénytermesztésre fókuszálni. A főhős eme kezdeti beállítottságát amúgy az évadzáró rész flashbackjei gyönyörűen egészítik ki. Azonban sorsa nem engedi a volt rendőrt, hiszen végső soron mindenki belé hajlandó a legtöbb bizalmat vetni. Mindennek tetejébe a Kormányzó is visszatér, akinek kettő önálló epizódot is szentelnek az alkotók. Habár először kicsit felhúztam magam, mert nem volt kedvem nyolcvan percig csak a félszemű idióta viszontagságait nyomon követni, azonban kellemesen csalódtam, ugyanis ezek az epizódok rövid úton, de tökéletesen mutatták be a Kormányzó útját a Pokolba és vissza. Nyomasztó volt, brutális, és zseniális. A széria eddigi legmeghatározóbb genyájának személyiségét megrázó részletességgel mutatták be a készítők.
A negyedik évad influenzával és Kormányzóval operáló első etapját a széria eddigi legfaszább epizódja zárta, amiben őrült ámokfutó módjára tombolt és gyilkolt a feszültség, az alkotók pedig valószínűleg tele pofával röhögtek rajtunk, amiért több, mint két hónapot kell várnunk a folytatásra.
Ami aztán megérkezett...
A pusztulás után
A brutális börtönapokalipszis után epizódról epizódra követhettük nyomon a különböző túlélők kalandjait. Egy részben rendszerint csak egy, vagy maximum kettő csapattal találkozhattunk, aminek én annyira nem örültem, de tulajdonképpen ügyesen összerakott epizódok voltak ezek, néhány unalmasabb darabtól eltekintve. Ricket Carlal és Michonnenal rakták össze, és ez a szál különösen érdekes, ugyanis minden jel szerint elérkeztünk arra a pontra, amelytől kezdve Carl már nem irritáló kisfiú lesz, hanem fokozatosan felnőtté váló, edzett túlélő. Én legalábbis nagyon bírtam a srácot a második etapban, kifejezetten megható volt, ahogy viaskodik benne a kisfiú és a felnőtt férfi. Szegény csóró Ricket pedig továbbra is kínozzák rendesen a készítők, ugyanis a férfinak ismételten nehéz döntéseket kell meghoznia, a záróepizódban pedig kénytelen teljesen kivetkőzni emberi mivoltából, de persze, nem is várhatunk mást, hogyha egyszer a fiát fenyegetik.
Különösen, hogy Rick úgy gondolja, hogy már csak a fia maradt meg neki egyedüliként a szerettei közül, hiszen nem tudja, hogy a kis Judithot Tyreese cipeli a hátán, aki két kislánnyal verődött össze a pusztulás után, majd csatlakozott hozzájuk Carol is. Az ő szálukon nyilvánvalóan azt a bizonyos tizennégyes epizódot kell kiemelni, ami a második etap talán legerősebb felvonása lett, hiszen olyan elképesztően ijesztő, és mesterien természetellenes dolgok történnek benne, amelyek miatt már tényleg indokolt a komoly korhatárkarika. Továbbá, habár ezen én is meglepődtem, de Carol kifejezetten szimpatikussá válik azzal, hogy vallomást tesz Tyreesenek.
Viszont Glenn továbbra is nagyon, de nagyon ellenszenves, egyszerűen nem hiszem el, hogy nem képesek végre kinyírni a srácot. Mindez nem áll Maggiere nézve, akit én egyre jobban kezdek megkedvelni, bár kétségtelen, hogy férfiak terén igencsak szar a lány ízlése. De mindennel együtt, a fiatalok zombikon és miegymáson átgázoló szerelme azért egészen magával ragadó.
Új szereplők is érkeznek a második etapban, akik nemes egyszerűséggel megakarják menteni a világot, hiszen van köztük egy videojátékguru, aki állítólag tudja, hogy miért robbant ki a zombiapokalipszis. Persze, nekünk még véletlenül sem mondanák el a teóriát, hogy rohadnának meg. Na mindegy, azért meg kell hagyni, hogy akinek nem szimpatikus a mindig belőtt bajusszal rohangáló, kigyúrt betonozómunkás, az nem ember. Igazi fapados Schwarzenegger a csávó.
Darylt Beth-szel rakták össze, és talán az ő történetüket lehet a legunalmasabbként felkonferálni, hiszen valóban nem történik velük túl sok minden. Az mindenesetre dicséretes, hogy a szőke lányra végre már nem csak a Tom Waits-dal éneklése miatt fogunk emlékezni, hanem azért is, mert jobban bemutatásra kerül a karakter személyisége. Persze, ehhez kell egy Daryl is, aki előhozza a lányból az önismereti adatokat. Norman Reedus figurája zseniális, mint mindig. Beth végül eltűnik, valaki minden jel szerint elrabolja, de minden bizonnyal fogunk még hallani felőle.
Aztán az évad végén hőseink megérkeznek a Végállomásra, ami nem túl meglepő módon nem az a békés, nyugodt menedék, amire vágytak, de nem is ez az érdekes, hanem az, hogy Rickék már edzett túlélők, akik túl vannak már néhány véres háborún, és pont ezért hisszük el a mindig szomorú fejet vágó ex-rendőrnek, hogy a kis csapat nem fog meghátrálni. Mert azért az a zárómondat nagyot üt.
Jó évad volt ez is, rengeteg vérrel, halállal, drámával, és kilátástalansággal. 8,5/10. Mostantól pedig kitartás a folytatásig!
