"Lenni, vagy nem lenni. Ez itt a kurva nagy kérdés."
Az ír Jim Sheridan szeret hazagondolni, és pályafutásának első felében túlnyomórészt az IRA-val, vagy ír kisemberek problémáival foglalkozó filmeket rendezett. Többek között az ő számlájára írható az Apám nevében című mozi, amit annak idején 7 Oscarra jelöltek. A direktor 2002-ben hozta tető alá eddigi utolsó témabeli filmjét. Ez az Amerikában, amiben nincs egy hangyányi IRA sem, ám annál több az ír kisember, és annak kálváriája.
Az ír Johnny (Paddy Considine) az Egyesült Államokba költözik családjával. Feleségével, Sarahval (Samantha Morton), abban reménykednek, hogy itt majd új életet kezdhetnek, elfelejthetik az elhunyt fiúgyermekük miatt érzett fájdalmukat, és békében felnevelhetik két kislányukat (Sarah és Emma Bolger). Ám számukra a szép újvilág egy koszos, drogosok által lakott társasházban, a lehetőségek hazája pedig a napról napra való túlélésben jelenül meg.
Sheridan, mondhatni, dokumentarista szempontból mutatja be a család viszontagságait. Ezt nem csupán a gyakran megjelenő kézikamerás felvételek miatt írom, hanem azért is, mert a rendező érezhetően a dokumentumfilmekre jellemző beállításokat alkalmaz, hiszen a legtöbb esetben szorosan fókuszál a szereplőkre, de a helyszíneket is részletgazdagon mutatja be, de úgy, hogy a karakterek sorsáról egy pillanatra se terelje el a figyelmet. Az idősebbik kislány narrációja kifejezetten jól működik, és hibátlanul betölti azt a szerepet, amit a dokumentumfilmeknél a bevágott interjúk szoktak szolgáltatni.
A forgatókönyvet a rendező családi vállalkozásban készítette el két lányával, Naomival és Kirstennel közösen. A szkript némiképp lassan indítja útjára a történetet, ez is egy olyan film, amit ha nem kapcsolsz ki tíz perc után, akkor már végignézed. És bizony, a későbbiekben is leül néha a cselekmény, akadnak unalmasabb periódusok, de ezek csak hozzásegítik a sztorit ahhoz, hogy a megfelelő pontokon hatalmas érzelembombát robbantson. Ezeket az ominózus jeleneteket Sheridan pazarul koreografálta meg. Személyes kedvencem az a pár perces szakasz, amiben a kislány a Desperadot énekli, és közben mindenféle felvételeket láthatunk a család mindennapjairól, de nagyon jó a lépcsőházban való összetűzés a késsel fenyegetőző csövessel, és a Búcsúzz el Frankietől! kezdetű képsor is.
Paddy Considine elég gyenge a férfi főszerepben. Sokszor kifejezetten zavaró, hogy nem tudja megfelelően kifejezni az elvárt érzelmeket, ugyanis az arcjátéka gyakran igen pocsék. Samantha Mortont Oscarra jelölték alakításáért, amit én kissé túlzásnak tartok, de tény és való, hogy a színésznő remekel, és a megfáradt, de még mindig kitartó családanya minden nyomorúságát pazarul adja át. A család barátjává váló szomszédot, a furcsa, és eleinte ijesztő Mateot Djimon Hounsou alakítja. Őt is jelölték mellékszereplőként, és ezt is túlzásnak tartom, de a színész ettől függetlenül szépen helyt áll. Sarah Bolgert említeném még meg, aki egészen lenyűgöző gyerekszínészi alakítást produkál.
Az Amerikában című film szép zenével, dokumentumfilmekre hajazó beállításokkal, és jól eltalált emberi érzelmekkel operál, azonban a szétszórt forgatókönyv gyakran válik unalmassá és vontatottá, valamint fontos megemlíteni, hogy a férfi főszereplő posztjára erősebb aktort illet volna választani. Viszont azokra a bizonyos érzelmi csúcspontokra örökké emlékezni fog a néző. 7,5/10.
