Daniel Stamm egy korábbi thai film remakejeként készítette el a 13 Sins című thrillert, ami körül nem csaptak nagy felhajtást, a hype elhanyagolható, ráadásul az USA-n kívül egyelőre nagyon nem is tervezik máshol bemutatni a mozik. Minden bizonnyal inkább a DVD eladásokból számítanak komolyabb bevételre a forgalmazók és a készítők. Azonban mindennek köszönhetően 2014 egyik fontos gyöngyszeme kerekedett ki a produkcióból, ugyanis a 13 Sins igazán jól sikerült. Én már most eltudom képzelni, hogy év végén ott legyen a legnagyobb pozitív meglepetések között.

Elliot (Mark Webber, aki nem a volt Forma1-es pilóta) padlón van. Előléptetést vár, ám ehelyett főnöke kirúgja, miközben többfelé van igen magas adóssága, ráadásul menyasszonyával babát várnak, és az esküvő is esedékes a közeljövőben. Mindennek tetejébe Elliot fogyatékos öccse rendkívül sok figyelmet és türelmet igényel, ráadásul a férfi nyakán marad rasszista, házsártos apja is. Egyik este hívás érkezik a mobiljára. A hívó fél különösnek hangzó játékra invitálja a főhőst. Tizenhárom feladatot kell elvégeznie, amelyek teljesítése után egyre nagyobb pénzösszeg érkezik a számlájára. Az első feladat nem több, mint egy légy agyoncsapása. Ám ahogy halad előre a játék, úgy lesznek egyre durvábbak a telefonon érkező utasítások, Elliot világa pedig hamarosan belesüllyed a rohanó káosz tengerébe.

Az alapötlet rendkívül ütős, és a forgatókönyv ügyes tálalásában végig fenntartja a néző figyelmét. Az első, igazán egyszerű feladat alapján érezzük, hogy a későbbiek annál keményebbek lesznek, már a légy megevése is kissé beteges, de még mindig semmi az elkövetkező próbatételekhez képest. Alig várjuk, hogy megtudjuk, mi lesz Elliot következő feladata, és az utolsó, amúgy előre is könnyen kitalálható próba akkorát üt, hogy beleremeg a képernyő. A fináléban pedig egymást érik a fordulatok, négy-öt komolyabb csavart is összeszámolhatunk. A finálé előtt egy kicsit ugyan belaposodik az eseménylánc, de a brutális végjáték minden korábbi, apró negatívumért kárpótol minket. A zárójelenettel pedig nyilvánvalóvá válik, hogy az egész történet egy nagyon erős férfikritikára éleződött ki. Számtalanszor láthattunk már filmen nőgyűlöletet, és a gyengébbik nem negatív tulajdonságainak kihangsúlyozását, de az igen ritka, hogy egy szkript ennyire komolyan kivesézze a férfi személyiség buktatóit. A kapzsiság, a győzni vágyás, a kudarc elviselésének lehetetlensége, ezek mind tombolnak bennünk, férfiakban. Elliot jellemrajzának egyik legfontosabb, tökéletesen kétoldalú vonása az, hogy a kétségbeesett főhős a családja miatt megy bele a játékba, és pontosan ebből indulnak ki a bajok. Ezzel mutat rá a történet arra, hogy a férfi mindig jót akar szeretteinek, és ezért bármire képes, ha lehetőséget lát, nem gondolkodik, és pont emiatt hajlamos még nagyobb bajba sodorni saját magát, és családtagjait is.

Stamm rendezése kissé amatőrnek hat, de azért mindenképpen dicséretet érdemel a direktor, hogy nem akart mindenáron horrort rendezni. Maradt a kemény thrillernél, a cselekmény pörgős, feszült vonásait hangsúlyozza ki, és csak ott használ horrorelemeket, ahol nagyon muszáj. Akkor viszont nem hagyja magát, és okoz néhány durván lélekgyötrő percet, amikor a művérrel sem spórol, és minden ínyencséget mutat premierplánban. A rendező továbbá végig fenntartja a magával ragadó, izgalmas hangulatot, a félelem helyett a túláradó feszültséget használja, és annyi adrenalinnal árasztja el a produkciót, hogy a film megnézése után könnyen érezhetjük magunkat szarrá doppingolt versenylónak.

Mark Webber láthatólag élvezi a szerepet, ám ettől függetlenül színészi játéka nem nevezhető túlságosan jónak. Néha kifejezetten ráérez a megfelelő érzelmekre, de összességében valahogy úgy éreztem, hogy túlságosan nagy falat volt neki ez a karakterfejlődés, amelynek során a készítők bemutatták, hogyan válik egy átlagosnál is átlagosabb, fülét-farkát lépten-nyomon behúzó kisember őrjöngő állattá. Ron Perlman is feltűnik néhány jelenet erejéig, és egészen jól helyt áll, de akit még különösen ki kell emelnem, az a telefonáló hangjaként brillírozó színész, aki elvileg George Coe, bár az ő neve nincs feltüntetve az IMDB-n, de a mű stáblistáján kiírják, mint Game Voice.

A 13 Sins valóban meglepően jól sikerült alkotás, pörgős thriller, a fináléban egymást érő fordulatokkal, hatásos gondolati világgal. Érdemes megnézni! 8,5/10.