Infók a tovább mögött!

Drakula, a vámpírgróf karaktere Nosferatuként futott az első komolyabb filmes adaptációban, amelynek készítői nem rendelkeztek Bram Stoker regényének jogaival, ezért kellett megváltoztatniuk a főhős nevét. Tod Browning 1931-ben hozta el a máig méltón horroretalonnak számító, Drakula című filmet, amelyben Lugosi Béla öltötte magára a gróf köpenyét. Az azóta eltelt, közel egy évszázad leforgása alatt a híres vámpír számos fajta manifesztációját láthattuk már a vásznakon megelevenedni. Ezúttal az elsőfilmes Gary Shore rendező próbálkozott meg a témával. És, hát...

...ha más nem is, a próbálkozás mindenképpen dicsérendő.

Történt egyszer, hogy a jó öreg Robert De Niro leült a tévé elé. Épp nem volt semmi dolga, ezért elhatározta, hogy kettő vérnyomásgyógyszer között letol egy Tom Hardy-maratont. Hogy miért csinálna ilyet, arról fingom sincs, de feltevésnek azért vicces. A lényeg az, hogy miután De Niro végigvette Hardy eddigi karrierjének legfontosabb filmjeit, ennyit szólt csupán: "Valahonnan rohadtul ismerős nekem ez a faszi." És ezt nem azért mondta, mert esetleg látta már korábban valamiben a 37 éves színészt, vagy mert találkoztak valamilyen rendezvényen, hanem azért, mert Tom Hardy pályája tiszta De Niro-recept. Persze, maguk a szerepek többnyire másfélék, de a változatos filmválasztás ugyanúgy szokása és erénye Tom Hardynak, ahogy az jellemzője volt a jó öreg Robert De Niro-nak is. És hogy miért jutott ez most eszembe?

Hát azért, mert Tom Hardy új filmje, a Piszkos pénz, csak úgy ontja magából a Taxisofőr-utánérzést.

Ezúttal három Disney-animációról lesz szó.

Herkules (1997)

A Disney sem maradhatott ki a jóból, '97-ben eljött az ideje, hogy ők is elmondják a maguk verzióját Héraklészről, akit ebben a szuperszirupos (na jó, annyira azért nem) olvasatban Héra imád, merthogy ő a valódi anyja is a görög mitológia Clark Kentjének. Nagyjából ennyi komolyabb lódítás akad a produkcióban, a szép számmal jelentkező mitológiai és történelmi utalások amúgy egészen jól működnek, hiszen nagyban színesítik a produkciót. Összességében jó kis film ez, az a legfontosabb probléma vele, hogy a célközönség mibenlétének ismeretével a fejemben is azt tudom mondani, hogy a Herkules túlságosan gyerekesre sikerült. A cselekményvezetés túlontúl bohóckodós, a kelleténél sokkal több hangsúlyt fektet a komikusi vonalra (bár azért azt meg kell jegyezni, hogy a napjainkra kikacsintó poénok - szivar, angol vécé, helikopter, stb... - nagyon ütnek). Bezzeg amikor megérkezik a grandiózus finálé, az állunk is leszakad, és nem értjük, miért nem lehetett ilyen az egész film. Hádész alakját például nem kellett volna elhumorizálni, sötét, igazán veszélyes gonoszként kellett volna lefesteni. Na, de mindegy, ha már poénos a film, akkor legyünk elégedettek, mert a poénok valóban egész jók, és a karakterek is szórakoztatóak. A dalbetétek jól működnek, és külön öröm, hogy nem funkciótlanok, hiszen rendszerint előrébb viszik a cselekményt. Az animáció egészen szép, bár elmondható, hogy a szükségesnél sokkalta inkább meseszerű (bezzeg a 3D animációval készített hidra hogy odavág!). A színvilág, különösen a már említett, nagyszabású, sötét hangulati tónussal bíró végjátékban ütős, itt ugyanis dominálnak a sötétebb árnyalatok, és ez jól áll a hirtelen megkomorodó atmoszférának... amit aztán szemközt köp a borzasztóan vastag, cukormázzal borított befejezés. Na, de ezzel együtt is elmondható, hogy egészen jó kis animációról van szó. 7,5/10. 

Ami manapság zajlik a gimnáziumokban, középiskolákban, az enyhén szólva is botrányos, és józan ésszel szinte felfoghatatlan. Aki hozzám hasonlóan csak néhány éve köszönt el a közoktatásnak nevezett szociális őrültekházától, nyilván még élénken emlékszik a rendszerre. Idegbeteg tanárok, és segghülye diákok. Kész cirkusz, ahol gyakorlatilag bármit lehet csinálni, csak éppen rendesen tanulni nem. Aki meg nem hajlandó úszni az árral, az kirekesztetté válik, és igyekezhet minél nagyobb lelki sérülés nélkül átvészelni ezt a nyomasztó négy, vagy szerencsétlenebbek esetében akár öt-hat évet. A témáról lehet komolyan, depresszíven értekezni, ahogy tette azt Az osztály című észt filmremek, de az egésznek ugyanúgy bele is lehet szarni a közepébe, amiből akár egy jól működő pofátlan komédia is kisülhet.

Nem kevés hibája ellenére a Fák jú, Tanár úr! az utóbbi kategóriát képviseli.

Nem volt olyan régen. Hét évtizeddel ezelőtt. Európa úszott a vérben. A világ úszott a vérben. Mindenfelé halál, keserves sikolyok, utolsó leheletek töltötték be a teret. Emberek, katonák kúsztak a mocsokban, harcoltak az ellenség ellen. Harcoltak a különböző lobogók alatt, és nem tudták miért. Annyit tudtak, hogy a szemben rájuk tüzelőt meg kell ölniük. Vagy nem élik meg a másnapot. Könnyáztatta szemek, véres kezek, tetőtől talpig koszos emberek. Koszosak a háború mocskától, a végtagokat leszakító gránátok káoszában sikító világ mocskától. És mire észbe kapnak, már nem emberek. Kiüresedett porhüvelyek, amelyekben a halott lélek helyét átveszi a zsigeri fájdalom, az elborult gonoszság, az őrület sötétsége.

A lángoló harag.

Rick, a vezér lángoló tekintete tűnik fel a horizonton. Ahogy az emberi fajból teljesen kiábrándult ex-seriff slow motion-ben falva a métereket halad előre, az már annyira badass, aminek okán könnyen azon vehetjük észre magunkat, hogy elkaptuk szemünket a képernyőről, mert nem bírtuk állni a sokat látott harcos tekintetét. Aztán jön a pap, a templom, a bűntudat, és az álmodozás az egész szarság végéről. Hogy mit akarok ezzel mondani?

Hát azt, hogy az évadnyitó üres hentelés után a második rész végre újra az igazi The Walking Dead-et hozza.

A művet a Magyar Filmhéten láttam.

Nyomor. Szegénység, nélkülözés. Legtöbbünk számára elképzelhetetlen mélység az, ahol bizony jó pár ember éli mindennapjait. Isten háta mögötti, elfeledett porfészkek, omladozó viskók, koszos, szakadt ruhában járó kisgyerekek. Apró világok érték, szépség, szeretet nélkül. Megoldatlan, sötét problémái az energiáit nagyobbnak tartott gondokra fordító világnak.

Nem kívánt koloncai csupán az emberi civilizációnak.

A művet a Magyar Filmhéten láttam.

Családi házak és társas házak. Lakóparkok és kertvárosi övezetek. Lakások, szobák, sötét zugok. Menedékek, elzárt helyek. Valami, amit otthonnak hívunk. Egy hely, ahová nem engedünk be kívülállókat. Ami csak a miénk. És ahogy a többiek nem tudják, mi zajlik zárt ajtóink mögött, úgy nekünk se lehet fogalmunk arról, hogy a másik ember mit csinál, miután végre hazaér, és belülről elfordítja a kulcsot a zárban. Időnként hallasz kiszűrődni különböző hangokat, nyugtalanító zajokat, kétségbeejtő mondatfoszlányokat. De ennyi. Közelebb nem juthatsz. Soha nem fogod megtudni, hogy pontosan ki él a fal túloldalán.

Mert az ajtó mindig zárva van.

Az alábbi műveket a Magyar Filmhéten láttam.

Az erdő (2014)

Tudod, ez az a fajta film, amiben a kamera másfél percig mutat egy összegyűrt takarót, hogy a filmsznobok beleláthassák az egész rohadt világegyetemet. Kifejezett érdeklődéssel ültem be a moziba Tolnai Szabolcs filmjére, ám a hál' Istennek csupán 77 perces játékidőnek még a fele sem telt el, amikor már tudtam, hogy nagy hibát követtem el. Mert Az erdő simán az év egyik, ha nem a legrosszabb filmje. A színészi játékok tulajdonképpen egészen korrektek, a történet végén pedig kapunk egy mikroszkopikus méretű és erejű, de kétségtelenül ügyesen tálalt fordulatocskát. Azonban ezek csak málló fogódzók a szakadék fölött, hiszen Tolnai filmje botrányosan érdektelen, unalmas, tele erőltetett művészieskedéssel, és dugig fölösleges jelenetekkel. A játékidő második fele teljes mértékben funkciótlan, az eddig a drogrehabilitációs tanyáról eltűnt fiukat kereső szülők beülnek egy utazási iroda promóciós estjére, innentől kezdve pedig azt figyelhetjük, ahogy a nagyon szakállas, nagyon öltönyös menedzser próbálja átkúrni az egybegyűlteket. Azért Tolnainak a vége felé eszébe jut elvarrni a fő szálat, de ezt olyan lapos, és nevetségesen érdektelen módon teszi, hogy azon tényleg csak hörögni lehet a haragtól. Mert ez a film időrablás. Nem szól semmiről, nincs értelme, nincs eleje, nincs vége. Egyszerűen csak van, hogy a nagyokos filmelméletesek kivesézhessék, hogy mi a lószart jelentett az a fatörzs a mű végén, meg az, hogy a néni világított a sötétben. 1,5/10.