A művet a Magyar Filmhéten láttam.
Családi házak és társas házak. Lakóparkok és kertvárosi övezetek. Lakások, szobák, sötét zugok. Menedékek, elzárt helyek. Valami, amit otthonnak hívunk. Egy hely, ahová nem engedünk be kívülállókat. Ami csak a miénk. És ahogy a többiek nem tudják, mi zajlik zárt ajtóink mögött, úgy nekünk se lehet fogalmunk arról, hogy a másik ember mit csinál, miután végre hazaér, és belülről elfordítja a kulcsot a zárban. Időnként hallasz kiszűrődni különböző hangokat, nyugtalanító zajokat, kétségbeejtő mondatfoszlányokat. De ennyi. Közelebb nem juthatsz. Soha nem fogod megtudni, hogy pontosan ki él a fal túloldalán.
Mert az ajtó mindig zárva van.
Idős hölgy (Molnár Piroska) baktat felfelé a lépcsőházban. Addig szedi a fokokat, amíg el nem érkezik a társasház tetejére. Ahonnan aztán, zacskóstul-kocsistul leveti magát a mélybe, majd teste nagyot csattan a betonon... Aztán feltápászkodik, összeszedi a motyóját, és ismét elindul fölfelé. Minden lépcsőfordulóban más és más emberek lakása mellett halad el. A lakásokban furcsa, szürreális események zajlanak. Hét ajtó, hét világ, hét pokol.
Pálfi György filmje elsősorban azért maradandó élmény, mert a tartalom, és a vizuális megvalósítás terén egyaránt beleégeti minden egyes képkockáját a néző agyába. A rendező lenyűgözően változatos antológiát rittyent a mozivászonra, így érdeklődésünk egy pillanatra sem lankad a sajnos eléggé rövid játékidő során. Mind a hét lakásban másfajta, egymástól nagyban különböző folyamatok zajlanak, az egyetlen azonos pont a csodálatosan szürreális megvalósítás. Pálfi piszkosul tud filmet rendezni, mind a hét, hajszálvékonyan összekapcsolódó történetét gyönyörű profizmussal, precíz kimértséggel, sokkoló tálalásban prezentálja. A Szabadesésben éppúgy találkozunk önmagából kiforgatott sitcom-epizóddal, mint a horror határait súroló fordított szüléssel, vagy éppenséggel lélekőrlő drámával, ami egy apai terror alatt tartott kisfiú lelki fájdalmaira és ijesztőnek tetsző jövőképére fókuszál. A mű talán legnagyobb pozitívuma a pazar szimbólumrendszer, elsősorban azért, mert nem erőltetett, sőt, épp ellenkezőleg. A szimbolika tökéletesen érthető, a jelképek megfejtése nem nehéz, de mindegyik pont akkora jelentésskálán mozog, hogy a néző kiválaszthassa a neki tetsző változatot a feldobott opciók közül.
A forgatókönyv antológiaszerű felépítése tökéletesen funkciónál a cél érdekében, ami nem más, mint az emberi abszurditás sokszínűségének bemutatása. Csak ebben az egy, négyemeletes társasházban több a morbid, önmagából kiforgatott, kétségbeejtően ostoba, felelőtlen, eltékozolt, ijesztően rossz irányba haladó élet, mint ahogy azt agyunkban egy egész városra leképeznénk. A zuhanás, majd az azt követő feltápászkodás, és a lépcsőházban való kapaszkodás körforgása egyfajta céltalanság-érzetet, az értelmetlenség kisugárzását kölcsönzi az ember földi pályafutásának, a számos elkeserítő sorstragédia, a néhol viccesen, néhol pedig szívet tépően sötét tónussal tálalt kudarckép pedig végleg kiábrándítja a nézőt az emberi fajból. Hiszen annyi félék és fajták vagyunk, de kivétel nélkül mindannyiunk olyan mélységesen ostoba, hogy azon vagy eszelősen röhögni, vagy keservesen sírni lehet csupán, középút, megalkuvás nincsen. A Szabadesés a fajsúlyos, tömény, és sokrétű gondolati réteggel együtt is elképesztően megkapó, és igazán szórakoztató produkció, ami elsősorban elismerésreméltó változatosságával hódít.
Molnár Piroska természetesen kiváló a zuhanó öreg hölgy szerepében, és ez még úgy is igaz, hogy a színésznő elég kevés teret kap a filmben. A különböző lakás-történetekben szereplő gárdatagok egyöntetűen nagyon hiteles, de legalábbis maximálisan korrekt játékot nyújtanak. Kiemelendő nevek Jordán Tamás és Menszátor Héresz Attila.
Az i-re a pontot a kiváló, egyedi stílussal operáló filmzene teszi fel, és ezen túl már nincs is miről beszélni, hiszen a Szabadesés úgy nagyszerű, ahogy van. Megrázó, mélyen elgondolkodtató, továbbá változatossága okán sokszor megnézhető mozgókép. Le a kalappal! 9/10.
