Egy csapat menekülő, jajveszékelő tini, akiket a káosz és a halál hírnökeként érkező gyilkos konyhakéssel, láncfűrésszel, vagy akár kameraállvánnyal felszerelkezve üldöz, és nem nyugszik addig, amíg mindannyiukat ki nem végzi. Folyik a vér, az értelmetlen halálok súlya vasgolyóként nehezedik a nézőre. És mégis megfogja nézni az adott slashert még vagy kétszázszor élete során, és hasonló lelkesedéssel fog viseltetni a műfaj többi jelesebb képviselője iránt is. De vajon, miért? Miért szórakoztat el minket az, hogy másfél-két órán keresztül látszólag értelmetlen gyilkolást nézzünk? A válasz két részből áll. Az egyszerűbben megfejthető tételmondat: Hogyha egy slasher jó, akkor a benne látott gyilkosságok nem értelmetlenek, csupán a készítők alaposan elrejtik a szem elől, és vérben fürdetik a lényeget, hogy nehezebb legyen észrevenni. A másik ok, viszont jóval összetettebb, és jó adag tehetség kell megfelelő kivitelezéséhez. Ez az elem pedig nem más, mint a slasher-filmek alapköve, a sorozatgyilkos. Nem véletlen, hogy az egész filmtörténelemben csupán maroknyi emlékezetes tinivérontó akad. Az ok nem más, mint az, hogy egy valóban karakteres, igazán maradandó gyilkost létrehozni piszkosul nehéz. Természetesen ez a külső tulajdonságokra is áll, de sokkal inkább lényeges a nézőre gyakorolt hatás. Egy slasher csak akkor válhat maradandó alkotássá, hogyha a gyilkos vonzalmat ébreszt bennünk saját irányába, és ha tényleg tökéletes a karakter, akkor nem csak félni fogunk tőle, hanem istenként tisztelni.

Nyilvánvaló, hogy a gyilkos megérkezése előtt kell egy olyan idilli, boldog alapkörnyezet, ahol van mit rombolni. Hiszen ne feledjük, hogy a slasher műfaj gyilkosai rendszerint a pusztulás hírnökeiként képviselik a permanens apokalipszis gyilkos hatalmát. Hogyha Freddy Krueger vagy Michael Myers, vagy akármelyik másik emlékezetes figura teszem azt, egy harlemi gettóban, az AIDS, a drog, a nyomor, és a prostitúció közepette kezdene gyilkolni, akkor az egésznek semmi értelme nem lenne. Éppen ezért helyezik az alkotók történeteiket legtöbbször idilli kisvárosokba, boldog atmoszférájú, kertes házas övezetekbe, ahol a fiatalok lazulnak, a szülők pedig még az ajtókat sem zárják, hiszen baj csak a nagyvárosban történhet, a rossz emberek csak és kizárólag ott létezhetnek. És ezt a rózsaszín álomképet tapossák a porba a slasher-művek központi alakjai. Pontosan ezért tér haza Michael Myers, a Halloween főhőse a békés Haddonfieldbe, nem pedig New York belvárosába, és pontosan ezért nyilvánvaló, hogy az alkotók sem értették a műfaj lényegét, amikor a Péntek 13. franchise egyik utolsó epizódjában Jason Voorheest Manhattenbe vitték. Egy jó slasherhez idillikus alap kell. A pihenés, az álmodás általánosságban a békességet képviseli az életünkben, ezért zseniálisan tragikus, ahogy a Rémálom az Elm utcában fantasztikus rémalakja, Freddy beletipor a fiatalok álmaiba, és pokoli lidércnyomásokkal tölti meg azokat, végül pedig kegyetlenül kivégzi őket. Pontosan ezért csap szét Bőrpofa a Texasi láncfűrészes mészárlásban egy üdülni érkező társaság sorai között, és ezért bújik Chucky is egy aranyos gyerekjáték bőrébe. Ezért öl a Fekete karácsony gyilkosa is a szeretet ünnepén. Elpusztítják a szépet, megcsonkítják a jót, megerőszakolják az idillt, majd véres húscafatként az útszélén hagyva üzenik meg a világnak: Mi vagyunk a Káosz, és csak idő kérdése, amíg rád találunk.

Az aktuális sorozatgyilkosnak különlegesnek kell lennie. Meg kell ragadnia a néző agyában. Ez külsőjükre, és stílusukra vonatkozólag egyaránt igaz, és csak ritka esetben hagyhatóak el a jellegzetes külső védjegyek. Ilyen kivétel például az 1974-es Fekete karácsony, ami úgy vált a műfaj egyik legjobb darabjává, sőt, egyik alapítójává, hogy a gyilkost teljes alakjában soha nem látjuk, csupán néha a szemét. De hasonlókat mondhatunk el azon produkció gyilkosáról is, ami ténylegesen az első slashernek mondható. Ez az 1960-as, angol színekben versenyző Kamerales, amelynek központi figurája, és hivatalosan is a főszereplője ( míg más slasherökben az egyik tini az elismert főhős, és a gyilkos csak központi figura ), Mark Lewis egy egyszerű, külsőleg az átlagosnál is átlagosabb, harmincas fiatalember. Viszont! Az esetek nagy többségében kellenek a külső védjegyek. Szükség van rájuk, hogy emlékezetesebbé váljanak a sorozatgyilkosok. Nem véletlen, hogy csak az előbbiekben emlegetett, legelső műfajbeli alkotások mellékelték a jellegzetes, fizikális jegyeket, később már csak az újítás kedvéért is szükség volt rá, meg persze a kultuszteremtés sem volt utolsó szempont. Egyértelműen Freddy Krueger a legemlékezetesebb külsővel megáldott figura. Összeégett arca, kalapja, és nagypapás, ezért is idillromboló, csíkos pulóvere, valamint a kések a jobb keze ujjai végén örökre a nézők agyába égették alakját. Gyakran azonban elég csupán egy álarc, és hozzá a drabális termet. Ezt a vonalat képviseli Myers, Bőrpofa, és Jason is. Chucky, mint játékbaba, pedig már-már annyira zseniális, és piszkosul ironikus, hogy azt nem is kell ragozni. Az egyik legemlékezetesebb álarcos gyilkos viszont Wes Craven zseniális agyszüleménye, Ghostface. A Sikoly-széria azért is különleges, mert tulajdonképpen maga a maszk a gyilkos, hiszen alatta mindig másvalaki található.

Az egyedi stílus is fontos, bár itt a tárház némiképp szűkebb, mint a külsőségek esetében. Freddy és Chucky a fekete humor képviselői. Viccet csinálnak a gyilkolásból, nem veszik komolyan a vért, a halált, egyfolytában jár a szájuk, ezzel is a frászt hozva áldozataikra. Ezzel szemben sokkal sötétebb, még baljósabb hangulatot teremtenek a némák. Michael Myers soha egy hangot sem ad ki, rendszerint csupán John Carpenter zseniális zenéje szólal meg a Gonosz Szimfóniájaként, ahogy megjelenik. Az ő féltékeny kistestvére Jason Voorhees, aki akármennyire is jellegzetes alak, túl gyakran emlékeztet Myersre, ráadásul a legelső Péntek 13.-ban még nem is ő volt a gyilkos, pedig az volt a széria egyetlen igazán jó filmje. Michael és Jason esetében a higgadtságot is ki kell emelni. Akármilyen gyorsan futsz előlük, ők mintha fordított arányosság szerint lassítanának lépteiken, de végül mégis mindig utolérnek. Bőrpofa nem higgadt, azonban néma, ráadásul női ruhába öltözik, és kannibál családjában egyfajta háziasszony szerepet tölt be. Hiába, ő a kontrollálhatatlan káosz nagykövete. Pontosan a gyilkosok egyedi különlegessége az, amiért nem lehet őket összeereszteni. Vagy ha igen, akkor azt csak a klasszikus slasher-értékek feláldozásával lehet kivitelezni. Ezért lett szórakoztató, ámde nagyon komolytalan film a Freddy vs. Jason.

Két dologban azonban, néhány kivételtől eltekintve, megegyeznek a slasher-filmek sorozatgyilkosai. Az egyik a kegyetlenség, a másik pedig az indíték hiánya. Nem érdekből ölnek, nem is félelemből, sőt, utóbbit nem is ismerik. Azért gyilkolnak, mert ez a küldetésük. Azért küldte őket közénk a Sátán, hogy kínok között vérezzünk ki kezük által. Itt jön képbe a brutalitás. A megalkuvást nem tűrő, nyers erőszak, az egy pillanatra sem ingó vágy azért, hogy lássák, ahogy szemeink megüvegesednek, hogy érezzék, ahogy kileheljük a lelkünket. Néha előfordul az indíték, például Mark Lewis konkrét célért öl: Elakarja készíteni a tökéletes gyilkossági jelenetet, és ehhez valóban ölnie kell. Nagyon morbid. De természetesen ott van Jigsaw is, a jó öreg John Kramer, aki nem feltétlenül a gyilkolást érzi küldetésének, sokkal inkább azt, hogy felnyissa az emberek szemét, és hogy ezt tényleg csak az élje túl, aki valóban, igazán érdemes rá. Az Éjféli etetésben is magasabb rendű célt szolgál az ártatlanok halála. Az eredendő gonoszok, és a konkrét tervvel rendelkezők mellett természetesen ott vannak a betegek is. Ők azok, akik nemes egyszerűséggel csupán azért ölnek, mert a hangok azt parancsolják nekik. Ők a pszichopaták. Ide tartozik Hitchcock Psychojának klasszikus alakja, Norman Bates, de az Amerikai pszichó főhőse, Patrick Bateman is a mentális betegséggel küzdők táborát erősíti, és a Fekete karácsony gyilkosát is ide sorolhatjuk, bár őt akár démoni eredettel is felruházhatjuk.

Hogy egy igazán jó slasher tényleg teljes legyen, szükség van az egyik legfontosabb összetevőre: A túlélőre, vagy flancosabb kifejezéssel élve az utolsó lányra. Ő az, aki végül megtalálja a módját, hogy győzedelmeskedjen, vagy legalább megmeneküljön a a gyilkos elől. Csakhogy ez kicsit sem örömteli diadal. Ugyanis neki, mint egyedüli túlélőnek, egész hátralévő életében magán kell viselnie a gyilkos minden tettének súlyát, amelytől a halottak már megszabadultak. Ő az, akire mindenki ujjal fog mutogatni, ő az, aki többé nem tud majd rendesen aludni, ő az, aki sírva fakad, amikor szülinapkor vagy esküvőkor előkerül a kés a torta felvágásához, ő az, aki szenved, és példázza a nyughatatlan balsejtelmet, és a halhatatlan félelmet, ugyanis egyvalami biztos: Lehet, hogy egyelőre nyugtunk van tőle, de a gyilkos visszatér.

A legtöbb klasszikus slasher mára már rendelkezik remake-kel. A feldolgozások legkapzsibb fajtájáról van szó, ugyanis ha valaminek, akkor a lopakodó horrornak nincsen szüksége megújulásra. Pontosan ez a lényeg: Az eredeti, és CSAKIS az eredeti sorozatgyilkos rendelkezik az igazi, apokaliptikus hatással, csak ő lehet halhatatlan, pontosan úgy, ahogy a fájdalom és a szenvedés sem pusztul el soha. A remake-ek leginkább a megjátszós, figyelemfelkeltést megcélzó nyafogásnak felelnek meg, de az igazi, csontig hatoló gyötrelem, a kín legmélyebb bugyra kizárólag az eredeti alkotások kiváltsága.

A slasher a káosz filozófiája. A világban dúló, félelmetes, sötét, véres, és értelmetlen öldöklés megtestesülése. A slasher ikonikus sorozatgyilkosait tiszteljük, mert ez még mindig jobb, mintha rettegnénk tőlük, vonzódunk hozzájuk, mert tudjuk, hogy ők állnak a győztes oldalon, és akkor is itt lesznek, baljós kísértetekként, amikor minket már régen elhantoltak.

„ Találkoztam egy hat éves gyerekkel, teljesen érzelemmentes arccal. A legfeketébb szemmel. A Gonosz szemével. ”

                                                - Dr. Sam Loomis - Halloween ( 1978 )