A horrorműfaj talán legerőteljesebb zsánere a slasher filmek kategóriája. Ezekben a művekben a történet középpontjában a gyilkos áll, jó esetben az összhatás 90%-át az teszi ki, hogy ő mennyire hatásos, mennyire érezzük auráját magunkra telepedni. Az idők során megismertük Jasont, Myerst, Freddyt, hogy csak a legemlékezetesebb sorozatgyilkosokat említsem. Maga a slasher a '70-es évek első felében indult hódító útjára a Fekete karácsonynak köszönhetően, mely szerintem azóta is az egyik legemlékezetesebb darabja a zsánernek. Ugyanabban az évben érkezett Bőrpofa, néhány év múlva a Halloween, '80-ban pedig a Péntek 13. Manapság sajnos nem születnek jelentős slasherek, csupán előbbiek két fillért sem érő feldolgozásai. Na, de sokan elfeledkeznek arról, hogy habár 1974-ben indult igazán útjára a zsáner, 14 évvel korábban volt egy film, ami nemhogy központi alakjának, de egyenesen főhősnek, antihősnek tette meg a gyilkost. Ez volt a Michael Powell által, 1960-ban megrendezett, angol színekben versenyző Kamerales. Tehát úgyis mondhatjuk, hogy a szigetországban több, mint egy évtizeddel korábban feltalálták a slashert, mint Amerikában.
Kamerales ( 1960 )
Mark ( Karlheinz Böhm ) filmforgatásokon dolgozik fókuszálóként. Szenvedélye a filmművészet, betegesen vonzódik a kamerához, mindent felvesz, vagy lefényképezz. Ebből kifolyólag, illetve egy gyermekkori lelki sérülés következtében alakul ki pszichopata szokása: Akit félni, rettegni lát, azt meg kell ölnie, a gyilkosságot pedig fel kell vennie. Önmagát kényszeríti ezekre a szörnyűségekre, és nem képes leállni.
Mindig különleges élmény a nézőnek, hogyha egy film főhőseként a történet legnegatívabb figuráját látja, hiszen így egyfajta jóleső bűnös érzés uralkodik el rajta, ugyanis szimpatikusnak találja a karaktert, akit mondjuk egy pozitív főhős ellenségeként elítélne. A Kameralesben remekül mutatják be Mark karakterét, megismerjük cselekedeteinek okait, és nagyon megkedveljük, hiszen megértjük, hogy miért is tesz szörnyűségeket. Leginkább sajnálatot érzünk iránta, semmint dühöt. Karakterábrázolása ügyesen van felépítve, szakaszos módon tárják elénk a férfi személyiségének szeleteit. Nagyon egyedi thrillerhangulat uralkodik el a filmen, ami mindenképpen hatásossá teszi az összképet. Viszont a gyilkosságokkal nem vagyok megelégedve, túlságosan súlytalanok. Persze, értem én, hogy '60-ban még jóval szigorúbb volt a cenzúra, és kevesebbet mertek, illetve tudtak megvalósítani az alkotók, de azért ha valakit izomból nyakon szúrnak, legyen már legalább egy kicsi vér! Persze ez csak a muszájvalamibebelekötnöm-féle negatívum. A főszereplő Böhm remekül kelti életre Mark karakterét, alaposan bemutatja a figura jellemvonásait. Anna Massey játssza az ártatlan fiatal lányt, aki mintegy megváltásként érkezik Mark számára, ám megmenteni a férfi lelkét már lehetetlen. A színésznő játéka pazar, ám a karakter reakciói időnként irreálisak. Powell amúgy remek rendezői megoldásokkal élt, számomra a legemlékezetesebb az a jelenet, melyben Mark szívdobogását hallva tudjuk meg, hogy épp mennyire feszült az amúgy fapofát vágó férfi.
Remek horror, vagy inkább thriller a Kamerales pazar megoldásokkal, fantasztikus színészi játékokkal. Az első slasher, érdemes megnézni! 9/10.
