Múlt héten elmaradt a kritikám az 5. részről, így most a magyar premier szerint aktuális 6. epizóddal együtt írok róla.
A választás
"Ez a megváltás színháza"
A 4. rész csalódást keltően alacsony színvonala után az 5. epizód sem kecsegtet túl sok jóval. A nézőnek leginkább az az érzése, hogy Neil Jordannek ezúttal túl sok ötlete volt egyszerre, ám ezt az aktuális rendező, Kari Skogland, nem tudta kellően jól a képernyőre varázsolni. A végeredmény pedig egy elképesztően túlzsúfolt cselekmény, ráadásul fájóan érdektelen közlésmódban előadva.
A történet túl sok szálon fut. Nyomon követi a Szentatyát és Sforza bíborost a firenzei Medici bankba. Láthatjuk, ahogy Cesaret Caterina Sforza elcsábítja, emellett pedig egy mellékszálon Micheletto sötét titkára is fény derül. Eközben a pápa elleni merényletet előkészítő Rovere ex-bíboros is kap néhány jelenetet, és ha ez még nem lenne elég, akkor a Giulia Farnese, Lucrezia Borgia, és Vanozza Cattaneo által létrehozott népjóléti bizottság is akcióba lendül.
A gond az, hogy az 50 perces játékidő nem elég ennyi cselekmény megfelelő leközléséhez. Ám ezzel még megbékéltünk volna, ha az előadásmód jól sikerül. Ám Kari Skogland rendezésében semmi energia nincs, a képkockák váltják egymást, de a hangulat alig emelkedik el a talajszintről. Ez azért is rossz, mert a történet alakulásának szempontjából nagyon fontos dolgok történnek az epizódban, viszont olyan szinten érdektelen a jelenetek hatása, hogy még a szereplők szavaira is nehezünkre esik odafigyelni.
Idővel azért beköszönt néhány pozitívum is, és az epizód vége felé végre sikerül túllépni a Kóbor kutyák szintjén. Először is: A Colm Feore által alakított Rovere szála itt már kifejezetten nagy hangsúlyt kap, és a játékidő vége felé ezek a jelenetek az epizódban eddig látottakhoz képes igazán hangulatosra sikerednek. A rész fináléja viszont lenyűgöző. Nagyon megörültem, hogy az utolsó percekre a sorozat egyre inkább homályba veszni látszó dicsősége visszatér. A finálé izgalmas, zúzós, magával ragadó. Isten lesújt Rómára, Cesare pedig törleszt egy régi adósságot. A legutolsó képsorok pedig szívbemarkolóak. Mindezt támogatja a megint csak pazar színészi játék. Erre az epizódra már jár egy ingatag 7/10.
Hamvazó Szerda
Az előző részhez hasonló közlésmódban láthatjuk a 6. epizódot is, annyi a különbség, hogy ezúttal már Cesare és a Szentatya története nagyrészt együtt játszódik, így a szálak száma pont a megfelelő mennyiségűre csökken. További pozitívum, hogy ezúttal John Maybury rendező remekül fogta meg a forgatókönyv által felkínált lehetőségeket, és remek hangulattal itatta át a jeleneteket. A megváltásra még továbbra is várni kell, de ez már azért emlékeztet az igazi Borgiákra.
A modern kori horror franchiseok egyik sokat emlegetett szériája a Végső állomás. Ennek első része az ezredfordulón került a mozikba, a produkció James Wong kezei alatt formálódhatott. A történetet nem hiszem, hogy túl részletesen be kéne mutatnom. A lényeg, hogy tinédzserkorú főhősünk, Alex ( Devon Sawa ) a franciaországi tanulmányi kirándulásra menet, még a repülőn előre látja, hogy a gép fel fog robbanni, és mindenki meghal. Pánikrohamot kap, de azért sikerül néhány osztálytársát, illetve a tanárnőjét levinnie a légijárműről. A repülőgép végül tényleg felrobban, és nincs túlélő sem, csak Alexék, akikre viszont ezt követően vadászidényt hirdet maga, a nagybetűs HALÁL. A történet alapötlete a valaha volt egyik legkreatívabb horror filmalap. Ezért még fájóbb, hogy a végeredmény egy gyalázatosan szar mozgókép, ami nem tud sem szórakoztatni, sem elgondolkodtatni, sem megnevettetni, de ezzel együtt még elaltatni sem, hiszen a produkció képes az érdeklődést fenntartani a nézőben, hogy aztán a pofájába vágjon egy dögunalmas jelenetet. Aprócska pozitívum, hogy a halálnemeket igyekeztek az alkotók változatosan összeállítani, továbbá jó pont az is, hogy a későbbi részekkel ellentétben itt különböző jelekből egyértelműen érezhető a Halál személyének jelenléte az aktuális áldozat körül. A szövegkönyv viszont nem csak pocsék, de még nevetséges is, a karakterek gondolkodásmódja érthetetlen. És ha már karakterek! Kérem szépen, a mellékszereplők egytől egyig elképesztő módon irritálóak, fájó, hogy még Sean William Scott sem képes tisztességes játékot nyújtani. A kivétel, aki erősíti a szabályt, Tony Todd, a rejtélyes halottkém szerepében, aki gyanúsan sokat tud a főhős és barátai problémájáról. Még a főszereplő Devon Sawa játéka is jó. Összességében azt hiszem, kellően jellemzem a Végső állomást, ha azt mondom, hogy a produkció legnagyobb pozitívuma a baromi kreatív főcím. Utána már csak lejtő van.
megúszhatják a halált, ha megölnek valakit, akinek a hátralevő idejét élhetik tovább. Ez utóbbi ötletet viszont a legkisebb mértékben sem sikerül megfelelően kiaknázni az alkotóknak. Egyetlenegy szimpatikus karaktert, de még egy elfogadható színészi játékot sem lehet megemlíteni a filmből, a mellékszereplők pedig még az első rész figuráinál is irritálóbbak. Ezúttal már annyira elkeserít minket a csapnivaló színvonal, hogy még Tony Toddnak sem tudunk örülni. A halálnemek megválogatása ezúttal is kreatív, viszont az őket bemutató jelenetek a legkisebb hatással sincsenek a nézőre, még a véreffektek a negyedik epizódhoz hasonlatos, morbid alkalmazásmódjával megfűszerezve sem. A forgatókönyv filmvégi csattanó gyanánt átköt az első részbe, és ez a fordulat zseniális is lehetett volna, hogyha a készítők nem utalgatnak rá annyit a produkció során, hogy már a játékidő ötödik percében kitaláljuk. Hogyha pisztolyt fognának a fejemhez, és kényszerítenének, hogy azért is mondjak pozitívumot a filmből, akkor a zenét említeném meg, ami a mozgókép egészének színvonalához képest jó lett.
Régen volt már, hogy Frank Castle először magára öltötte a halálfejes mellvértet, és nekiindult megtisztítani New York városát a lélegző mocsoktól. Ám a férgek azóta tovább szaporodtak, így A megtorló nem vonulhat nyugdíjba. A karakter ötödik képregénysorozatát a rajongók csak Punisher MAXként szokták emlegetni. A 2004-ben indult széria első története hat számot ölel fel, és az In the beginning címet viseli. Írója egyik személyes kedvencem, Garth Ennis, aki morbid, fekete humorral átitatott, de ugyanakkor tartalmas történeteiről vált híressé. Magyarul is megjelent tőle egy megtorló sztori, A balfékek szövetsége, melyben Frank Pókember, Fenegyerek, és Rozsomák ellen indít háborút. Na, de vissza az In the beginninghez. Hogyan is indulhatna megfelelően egy vadonatúj Punisher sorozat? Természetesen egy hatásos visszaemlékezéssel a kezdetre. Arra a bizonyos Central Park-beli piknikre, ahol Frank, a tisztességes rendőr, és családja egy napfényes, kellemes délutánt akart eltölteni. Ám szemtanúi lettek egy maffiagyilkosságnak, és a tettesek ezt nem engedhették meg maguknak. Ám a sors úgy hozta, hogy Frank túlélte a mészárlást, majd háborút hirdetett a szervezett bűnözés ellen. Évtizedek óta csinálja már, de azóta is minden évben elmegy a temetőbe, felesége és gyerekei sírjához. Egy ilyen jelenettel indít a Punisher MAX is. A megtorló visszaemlékezik arra a végzetes délutánra, majd hátat fordít a kopár sírkőnek, és emlékezteti magát, hogy a háborúnak folytatódnia kell tovább. És mivel is indít ezután egy vérbeli megtorló sztori? Hát, persze, hogy egy brutális leszámolással. Frank, habár nem kapott meghívót, látogatást tesz egy nagykutya maffiavezér századik születésnapján, és a szó szoros értelmében péppé lövi a vén szarkeverő agyát. Ezután nyílt színi csata kezdődik a partinak otthont adó villa udvarán, egy izgalmas, magával ragadó küzdelem, melyet Frank higgadt narrációja kísér. Csillagos ötös kezdés!
A komolyabb bonyodalom akkor kezdődik, amikor Franket foglyul ejti egy titkosszolgálati csapat, melynek vezetője megakarja győzni A megtorlót, hogy álljon melléjük, és folytassa azt, amit eddig is csinált, csak éppen külföldön, terroristák, és egyéb, az amerikai államot fenyegető ellenségekkel szemben. A csapatnak nagy segítségére van Micro, aki korábban Frank állandó társa és fegyverbeszerzője volt, ám mostanra áttért a törvény szerinti jó oldalra. A történet harmadik és negyedik részében Micro és A megtorló beszélgetését követhetjük nyomon, ami bivalyerős jelenetsorozatra sikeredett. Micro kétségbeesett érvekkel próbálja meggyőzni Franket, hogy ezzel egyben meg is mentse őt a törvényes büntetéstől. A megtorló csak ritkán szólal meg, ám mikor megteszi, akkor elképesztően súlyos gondolatokat fűz a témához. Ebben a hosszan elnyúló párbeszédben nyilvánul meg leginkább Ennis tehetsége. Mindeközben az első számban kinyírt maffiavezér egykori emberei rájönnek, hogy hol tartják fogva Castle-t, és bosszúhadjáratot terveznek. A történet fináléja egy IGAZI Punisher-végszó. Tűzpárbaj, vér, hullák, darabokra szakadó fejek, és egy megtört, kegyelmet nem ismerő, régi énjét ezer meg ezer éve elvesztett, legendás halálosztó.