Fénykorukat élik a képregényfilmek. A folyamat a '90-es évek végén kezdődött, és mostanra eljutottunk odáig, hogy a különböző képregény-adaptációk a filmévek legjobban várt produkciói között szerepelnek, ahogy a legtöbb bevételt hozó mozgóképek listájára is rendszeresen felkerülnek. Képregény- és mozirajongó egyaránt élvezi a kényeztető, letaglózó moziélményeket, amiket a Marvel szuperhősei, Christopher Nolan Batman-mozijai, Frank Miller és Robert Rodriguez Sin Cityjének fantasztikus karakterei és történetei, vagy éppenséggel a perzsákkal összecsapó görög hadak teremtenek az elsötétített mozitermekben, és a lista ezzel még természetesen messze nem teljes. És ami talán az egészben a legjobb: A képregényfilmek egymást érve mutatják be a jobbnál jobb főgonoszokat. Tematika nélküli gonosz karakteres lista volt már a blogon, úgyhogy ideje, hogy ezúttal kizárólag a képregény-adaptációk rossz fiúival foglalkozzak. A gonosz karakteres listában is szerepeltek képregényfilmes gonoszok (ha minden igaz, összesen három), de mivel az a poszt már több, mint két éves, és ezúttal a tematika is könnyebbé teszi a szortírozást, ne tessék meglepődni azon, hogy néhány ott szereplő figura kimaradt ebből a rangsorból.

A föld alól került elő. Megcsonkítva, mocskosan, megerőszakolt elmével. Bizony, így jár az, aki a kulcsfontosságú, de morbid módon mégis életben maradó áldozat szerepét tölti be Hannibal Lecter nagyszabású tervében. Miriam Lass két évet töltött a szörnyeteg rabságában, aki ezalatt kinevelte, és a megfelelő gondolatokat ültette az agyába. Hiába villan fel a szeme előtt a kannibál sziluettje, hiába súgja neki minden ösztöne, hogy életének megnyomorítója ott áll az orra előtt, amikor Miriam, a detektívtükrön keresztül, belenéz Hannibal szemébe, gondolkodás nélkül vágja rá: Nem ő az. Nem ő a gyilkos.

„És felettem: Nekem énekelnek… Az öngyilkosok lelkei.”

Néhány éve, a Kingpin kiadó gondozásában magyarul is megjelent ez a Pókember-történet. A hossza 48 oldal, a történet pedig a Kraven utolsó vadászata című sztori folytatása. A szerzők is ugyanazok, az író J. M. DeMatteis, a rajzoló Mike Zeck.

Az utolsó vadászat végén Kraven, a vadász öngyilkos lett. Petert azóta is rémálmok gyötrik, hiszen nem tud szabadulni a terror emlékétől. Két hetet töltött elkábítva, a föld alá temetve. Gyötrődik, szenved, de még önmagának sem hajlandó beismerni, hogy nincs minden rendben. Egyik éjjel azonban látogatói érkeznek. Egy különös, hatalmasnak érződő, emberen túlinak tetsző árnyalak, oldalán magával, Kravennel, pontosabban annak lelkével. A vadász nem lehet szabad, hiszen bűnhődnie kell, amiért saját kezűleg vetett véget életének. Peter az egyetlen, aki megadhatja neki a szabadságot, ám ehhez harcolnia kell. Nem csak a föld alól előmászó rettenettel, hanem a létező egyik legnagyobb ellenféllel, a bűntudattal is.

DeMatteis szeret sötét hangulatú Pókember-sztorikat írni, ám pont emiatt ő kedvenc falmászónk egyik legjobb krónikása. A történetet ezúttal mérhetetlen szomorúságba burkolja, engedi, hogy a gyász uralja a jeleneteket. Később ez az egyértelműen negatív kisugárzású érzelmi világ átcsap melankóliába, és ahogy a fináléban előkerül az életigenlés, a küzdeni akarás, és a halált megvető lelki bátorság témaegyüttese, érezzük, ahogy az író minket, olvasókat is felemel a sírból, amibe ő maga temetett el bennünket. A bűntudat hátborzongató víziók képében jelenik meg, mindent áthat a főhős lelkéből kigyűrűző félelem. Ám végig ott van a kétely. Vajon az egész temetői csata csak Peter elméjének önmagával vívott háborúja, vagy valóban létezik az árny, és Kraven szelleme? Előkerül az öngyilkosság és a gyávaság témaköre is, bár mindkettő a bűntudat leágazásaként van jelen. 

Három oka van annak, hogy megírtam ezt a cikket. Egyrészt már nagyon régóta tervezem, hogy írok Jonathan Demme 5 Oscar-díjjal kitüntetett filmjéről, másrészt már eléggé régen láttam a produkciót, így épp ideje volt újranézni, ráadásul Bryan Fuller Hannibal-sorozata is egyre jobb, ahogy halad előre a cselekmény. Vagyis, eléggé együtt álltak életem, és a filmvilág csillagai ahhoz, hogy végre készítsek egy posztot A bárányok hallgatnak (1991) címmel.

„Ott volt ez a két fickó egy őrültekházában…”

Mindössze 48 oldal, de a valaha volt egyik legmeghatározóbb Batman-képregény. Jokerről szól. A gyilkos őrültről. Arról, hogy ki ő, és hogy miként lett azzá, ami. A gyilkos tréfa a Denevérember legnagyobb ellenségének eredetét mutatja be, miközben részletesen kielemzi az őrület filozófiáját. És ki más tudná ezt a lehető leghitelesebben megírni, ha nem a képregényművészet istene, aki olyannyira büszke munkáira, hogy még a belőlük készült filmadaptációkat sem hajlandó megnézni? Ki más, ha nem Alan Moore?

Éjszaka van. Szakad az eső. Batman megérkezik az Arkham Elmegyógyintézetbe. Elakar beszélgetni Jokerrel, válaszokat akar találni kérdéseire. Azonban az őrült bohóc helyett csupán egy dublőrt talál a cellában. Joker megszökött. Újra odakint ólálkodik, és pokoli terven töri a fejét. Nem kell hozzá sok minden, csupán egy omladozó vidámpark, néhány démoni szolga, és egy pisztoly. Egy pisztoly, ami adott esetben örökre megváltoztatja Gordon felügyelő életét.

Nem taglalják, hogy Joker hogyan szökött meg a szigorúan őrzött intézetből, de erre nincs is szükség. Fölösleges logikát, megoldást keresnünk ebben az őrült személyiségben. Ebben a megveszekedett idiótában, akinek Moore olyan háttértörténetet ír, ami megérdemelné, hogy pszichológiai szakirány legyen. A nyomorban, szegénységben, és kudarcban gazdag visszatekintések azt a homályba veszett figurát mutatják be, aki a fehér arc és a zöld haj megjelenése előtt létezett, valamikor, korokkal ezelőtt. Egy férfi, akinek csak annyi vágya volt, hogy sikeres legyen abban, amit szeret, és hogy jó apává váljon. Ám a sors rühellte őt, tönkretette, megnyomorította, és ez vezetett az őrülethez. A tébolyhoz, a pokolhoz, egy olyan kérdéshez, amire nincs racionális válasz.

Géppisztolyos prédikátor (2011)

Sam Childers (Gerard Butler) igaz története egy iszákos, drogos senkiháziról szól, aki a börtönből szabadulva folytatná önpusztító életvitelét, ám felesége hatására ellátogat a helyi templomba, ahol meghallgat egy prédikációt, majd másnaptól kezdve Isten híve lesz, és az ő nevében rövidesen Szudánba utazik, hogy árvaházat és játszóteret építsen a polgárháborús veszedelem közepette nélkülöző gyerekeknek. Kétségtelen, hogy az alapötlet nagyon szép, Childers valóban nagy dolgokat visz véghez Afrikában a mai napig. Ám a film, ha nem is nagyon, de azért eléggé elrontja a férfi életének bemutatását. A forgatókönyv nem olyan rossz, egyedül az a problémám vele, hogy míg egyik oldalról túlságosan elnyújtja a bevezetést, addig a másik oldalról nézve pillanatok alatt lezavarja a főhős megtérését. Ettől függetlenül a szkript azért elég szépen mutatja be Childers afrikai működését, kapunk néhány remek párbeszédet. Mondjuk az is igaz, hogy nekem egy kicsit sok volt a prédikáció és az Istenezés, egy idő után valahogy elcsépeltnek éreztem azt, hogy a szereplők szerint minden az Úr miatt van úgy, ahogy. Sajnos Marc Forster rendező nincs a helyzet magaslatán, sorra kihagyja a ziccereket, és feszültségért könyörgő képsorok tűnnek tova kihasználatlanul. Az utolsó fél órára azonban megtáltosodik a direktor, és komponál néhány igazán fasza jelenetet, időnként még érzelembomba is robban, a gond csak az, hogy ezt a játékidő teljes hosszában kéne éreznünk. Gerard Butler a film első fél órájában a legjobb, amikor a főhős szemétláda énjét mutatja be, később kissé ellaposodik a játéka. Michelle Monaghan is inkább korrekt, mint kiemelkedő. Talán leginkább Michael Shannon emelkedik ki a gárdából. Egyszer azért érdemes megnézni a Géppisztolyos prédikátort, de nem lesz túl nagy élmény, hiszen végig érezni fogod, hogy az egész film egy óriási, kihagyott ziccer. 6,5/10. 

2011-ben láthattuk először Chris Evanst Amerika Kapitányként akciózni a filmvásznon, ám Joe Johnston rendezése nem sikerült túlságosan jól, nagyon érződött az izzadtságszag, hiszen a Marvel mindenáron beakarta mutatni Kapit még az első Bosszúállók előtt. Ez logikus gondolat, ám mivel az ötletek tárháza eléggé szegényes volt, a végeredmény nem ütött akkorát, mint ahogy azt várták a képregények és a mozi rajongói egyaránt. Aztán lement az Avengers, így Christopher Markus és Stephen McFeely forgatókönyvíróknak ezúttal már jóval kevesebb teher nyomta a vállát. A másodszor is beléjük vetett bizalmat a páros egy nem akármilyen sztorival hálálta meg, a rendezést magukra vállaló Russo-fivérek pedig remekelnek. Bevezetésnek legyen elég ennyi, a tovább mögött pedig részletesen leírom, hogy miért A tél katonája a legjobb szuperhősfilm a Watchmen és Nolan Batmanjei óta.

Igaz, hogy nem rohamléptékben, de azért alakulnak a dolgok a magyar filmipar háza táján. Nemrég A nagy füzet csak épphogy csúszott le az Oscar-jelölésről, Bodzsár Márk pedig összerakta az Isteni műszakot. Úgy tűnik, mégiscsak jó ötlet volt ez a Magyar Nemzeti Filmalap, reméljük továbbra is legalább olyan színvonalú produkciókkal örvendeztetnek meg bennünket a hazai filmesek, mint amilyet a fent említett kettő mozgókép is képvisel!

Sofia Coppola utóbbi néhány filmje közül egyik se robbant valami nagyot, ám bő tíz évvel ezelőtt az író-rendező hölgy valószínűleg pályafutása legszebb teljesítményét produkálta az Elveszett jelentés képében. A művet a szakma is nagyra tartja, annak idején négy Oscar-díjra jelölték, köztük a Legjobb Film, és a Legjobb Rendező kategóriákban, a forgatókönyvért pedig történetesen Coppola meg is kapta az elismerést.

Sean Durkin író-rendező első, és eleddig egyetlen nagyjátékfilmjére valószínűleg azért figyelnek és figyeltek fel leginkább az emberek, mert ez volt a limonádé családi vígjátékokkal ismertségre szert tevő Olsen-ikrek húgának, Elizabethnek a színésznői debütálása (egyetemben a szintén a 2011-es Sundance-en bemutatott Silent House-szal). Vicces, hogy a hölgy csak a Martha Marcy May Marlene-nel többet tett le az asztalra, mint amit nővérei teljes, és tulajdonképpen befejezettnek tekinthető pályafutásuk alatt produkáltak. Ez csak tovább fog fokozódni a közeljövőben, ugyanis Olsent olyan nagyszabású filmekben láthatjuk majd, mint a Godzilla és a következő Bosszúállók-mozi. Nem is csoda, hogy felfigyeltek Hollywoodban a színésznőre, ugyanis amit a Martha Marcy May Marlene-ban produkál, az enyhén szólva nem semmi, ráadásul a produkció számos más téren is igazán erőteljes minőséget prezentál.