Sofia Coppola utóbbi néhány filmje közül egyik se robbant valami nagyot, ám bő tíz évvel ezelőtt az író-rendező hölgy valószínűleg pályafutása legszebb teljesítményét produkálta az Elveszett jelentés képében. A művet a szakma is nagyra tartja, annak idején négy Oscar-díjra jelölték, köztük a Legjobb Film, és a Legjobb Rendező kategóriákban, a forgatókönyvért pedig történetesen Coppola meg is kapta az elismerést.
A rendezőnő eléggé átlátszó módszerrel nyit, hiszen a férfinézők fejében máris elülteti a gondolatot, miszerint hogy lehetne rossz egy olyan film, ami Scarlett Johansson fenekével kezdődik. Oké, ezt persze csak a poén kedvéért írtam le, hiszen akkoriban még nem is ismerhették a nézők túlságosan jól a színésznőt, aki 2003-ban még eléggé pályafutása elején járt, csupán tizenkilenc éves volt. A popsi után pedig elkezdődik a történet, megismerjük a két főszereplőt. Bob Harris (Bill Murray) népszerű filmsztár, aki Tokióba érkezik, hogy arcát és nevét adja egy whiskyreklámhoz. Charlotte (Scarlett Johansson) fiatal lány, aki nemrég végzett az egyetemen és épp a megfelelő életútra vadászik, ám ez nehezen megy egy olyan férj (Giovanni Ribisi) mellett, aki egyáltalán nem figyel oda rá. A japán arctalan tömegben bolyongva találkozik kegymással a két magányos szív, akik között a filmvásznon valaha látott egyik leggyönyörűbb plátói szerelem alakul ki.
Ez egy lassú film, a cselekményt sem lehet túlságosan eseménydúsnak nevezni, a jelenetek kimért tempóban követik egymást, az események nyugodtan csordogálnak. És ez fantasztikus. Az előbb leírtak gyakrabban mennek negatívszámba egy mozgókép esetében, ám ezúttal ez a higgadt, lassú elbeszélésmód adja meg a történetet felejthetetlenné tévő esszenciát. Ilyen tisztán és őszintén még soha senkinek nem sikerült bemutatni a magányt, az egyedüllét maró fájdalmát, és mégis megnyugvást adó békességét. Nem véletlenül Tokió a helyszín, hiszen ezzel még jobban sikerül kihangsúlyozni a főhősök parttalanságát az emberi társas élet és boldogság tengerében. Mindenki érthetetlenül hablatyol, a szavaknak nincs jelentése, az érzelmek megszűnnek létezni, és mindent a közöny, ez az egyszerre fájdalmas és kijózanító érzés kezd uralni. Szépséges az a sehova sem siető tempó, amivel szép fokozatosan összehozza a szkript a fiatal lányt és a lassacskán kiöregedő sztárt. Szintről szintre emeli kapcsolatukat, végezetül pedig kétoldalú bombát robbant, hiszen a befejezés egyszerre boldog és szomorú.
Sofia Coppola remek meglátásokkal érzékelteti a szereplők körül terebélyesedő, óriási világot, amelynek közepén ők mégis teljesen egyedül érzik magukat. A jeleneteket a végtelenségbe nyúló Tokióról készített pászták, a neonfényekbe, és óriási reklámplakátokba burkolózó utcák képei uralják. A nyüzsgő nagyvárosi élet közepette Coppola kiemeli a sűrű, jellemtelen tömegből szereplőit, és céljukat kereső, élni akaró kísértetekként kíséri keresztül őket a bájvigyorba burkolódzó, huszonegyedik századi betondzsungelen, hogy az egymásra találások alkalmával tökéletesen tudja bemutatni ezt a lenyűgöző lelki társi viszonyt, ezt a beteljesületlen, de mégis csodálatos élményeket okozó szerelmet. Szépséges történet ez, egészen egyedi tálalásban, mérhetetlen mennyiségű békével, nyugalommal, magánnyal, és szeretettel feltöltve. Az Elveszett jelentés nézése közben nem fogsz izgulni, nem fogsz félni, nem fogsz egy hangyányi feszültséget sem érezni, és nem fogsz sírni sem. Az Elveszett jelentés nézése közben meg fogsz nyugodni. És az adrenalinban fürdő, látványos és akciódús blockbusterek korában igenis szükséged van ilyen filmélményre is.
Scarlett Johansson és Bill Murray között elképesztően működik a kémia. Csodálatos hitelességgel működnek együtt Sofia Coppola vezénylete alatt, minden egyes közös jelenetükben maximálisan érzik egymást, és lenyűgöző átéléssel prezentálják a karaktereket, akik már éppen kezdtek volna belenyugodni abba, hogy egész életükben a közöny és a magány lesz az osztályrészük, ám ekkor egymásra találtak, kővé vált burkuk megrepedt, és elkezdtek újra élni. Gyönyörűségesen szép érzelmek száguldoznak a két főszereplő közös jeleneteiben, öröm nézni őket. Olyannyira öröm, hogy Anna Faris szerepeltetésével nem is vagyok hajlandó foglalkozni.
Helyette inkább leírom, hogy Sofia Coppola, ha már egyáltalán nem fog maradandót alkotni, akkor is emlékezni fogunk rá, hiszen az Elveszett jelentéssel beírta magát a filmtörténelem nagykönyvébe. 10/10.