Ismered a teljes és megzavarhatatlan nyugalom érzését? Azt a körülményegyüttest, amiről úgy gondolod, örökké fog tartani, mert még tökéletlenségében is annyira tökéletes és szép és neked való, hogy valószínűleg egyenesen a sors postázta a címedre. Nem a pillanatnyi békességről van szó, hanem arról a megteremtett élethelyzetről, amelyben minden passzol. Mert van otthonod, ahol élhetsz, munkád, amit szeretsz, családod, akikhez esténként hazamehetsz. És ismered a félelmet, ami néha, álmatlan éjszakákon tör rád? Azt mondja, hogy elég egy apró hiba ahhoz, hogy minden összeomoljon, és te eltévedj a bizonytalanság útvesztőjében. Elhessegeted a gondolatot, de lehet, hogy pont te leszel az az ember, akit megtalál a szerencsétlenség, akit magába ránt a sötétség, miután bizonyosnak vélt élete összeomlik. És ha így alakul, tudod, hogy menekülnöd kell.

De mi van akkor, ha mindaz, ami régi életedből megmaradt, visszaránt, hogy megbüntessen... vagy talán éppen azért, hogy segítsen, és végül talán megmentsen?

Lee (Casey Affleck) egy roncs. Gondnokként dolgozik, több társasházat is visz egyszerre. Nappal lakásról lakásra járva javítgatja a lakók berendezéseit, esténként pedig vagy a tévé előtt alszik, vagy félholtra issza magát, és részegen kötekedik a vadidegen kocsmalátogatókkal. Amikor egyik délelőtt megcsörren a telefonja, rossz hír áramlik felé a vonal túlsó végéről. Bátyja, a jó ideje szívbetegséggel küzdő Joe (Kyle Chandler) ismét kórházba került. Lee hazautazik. Manchesterbe, a helyre, ahová igyekszik nem túl gyakran járni, ahol múltja démonai várják. Joe már nem láthatja, amint megérkezik.

Bátyja végrendelete szerint Leere vár a feladat, hogy gyámsága alá vegye unokaöccsét, a serdülőkor kellős közepén járó Patricket (Lucas Hedges). Lee számára nem csak a felelősség kérdése okoz gondot, hanem az is, hogy a testvére által rárótt feladat elvállalása esetén haza kellene költöznie. A helyre, amit ha fizikailag örökre nem is képes elhagyni, legalább fejben és lélekben szeretne mindörökre maga mögött tudni.

Az emberek nem igazán becsülik azt, aki a szemetet takarítja, aki a kukákat tölti, aki megszereli a szarjaikat, amikhez ők nem értenek. Kenneth Lonergan író-rendező kimért, türelmesen vezetett expozíciót szentel a főhős jelenidejű helyzetképének, a kiinduló kontextus felvázolásának. Lee csupán árnyék, egykori önmaga keserű és szürke replikája, egy ember, akit a lakók esetenként észre sem vesznek, vagy ha igen, akkor feszültséglevezetési eszköznek, esetleg szexuális fantáziák táplálékának tekintik. Mintha nem is lenne a többiek szemében teljes értékű létező, ugyanakkor közönyös, cinikus viselkedését elnézve azt érezhetjük, hogy nem is akar egyszerű emberszabású légypiszoknál többé válni.

A karakterről alkotott kép akkor kezd árnyaltabbá válni, amikor a férfi hólapátolás közben hívást kap, ami után útra kel. Lonergan a jelenben vezetett cselekményt átgondolt és tartalmas flashbackrendszerrel egészíti ki. A visszaemlékezések által kiszélesedő valóságsík így egy-egy epizódot a vártnál sokkal hosszabb időre képes rabul ejteni, hogy ezzel a rendező az adott történetszakaszban számító, lényeges érzelmeket és karakterjegyeket kellő mértékben elmélyítse. Eme módszernek köszönhetően a figurák jellemrajzkorpusza, a néző a történet kapcsán felépülő tudásalapja, valamint a forgatókönyv kontextusában létező kapcsolatok egyre összetettebbé válnak, ahogy haladunk előre a játékidőben.

Már a kezdetek kezdetén is sejthetjük, ám a mű derekán bizonyossá válik, hogy Lee jó ember ugyan, de nemigen alkalmas illusztrációként a felelősségteljes mintapolgár definíciója mellé. Persze a felelőtlenség önmagában nem bűn, még ha azzá, vagy legalábbis valami hasonlóvá is tud válni, sőt mi több, a legtöbben megússzák az élet bíróságán való felelősségre vonást jobbára egy vagy két figyelmeztetéssel. Főhősünk nem tartozik ezen emberek, azaz a nagy többség soraiba. Az ő hibáit kipécézte a karma, példát statuált rajta az élet. Ettől vált megkeseredetté, üressé és szomorúvá. A karakterképet még tragikusabbá teszi a vonás, melynek keretei között Lee csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem képes kimutatni érzelmeit. Veszélyes emberré válik. Veszélyes önmagára, mert minden feszültség és félelem kimondatlanul gyűlik benne, lélektani és mentális vihart kavarva.

Igen, ezen a férfin példát statuált az élet. Az élet, amiről A régi város szól. Korábban is foglalkoztam már a filmdráma paradoxonjával. Ebben a műfajban alkotni ötletszinten talán nem olyan nehéz, hiszen az ihlet megszerzéséhez elég körbenézni a világban, viszont valóban hitelesen ábrázolni a mindenki számára ismert valóságot már kifejezetten komplex feladat. Kenneth Lonergan filmje attól válik a zsenialitás töltetének birtokosává, hogy a műfaj legnagyobb kiválóságai közül is jó néhányat túlszárnyal mérhetetlenül életszerű narratívájával. Ez az alkotás rendkívül egyedinek hat, hiszen minden percében száz százalékig valóságos. Szívfacsaró momentumai, párbeszédei, apró életképei és meglepően sokszor alkalmazott humora is bűzlik. Az élettől. Az élet szagától.

Van az életnek illata is, ám a cselekmény jelenében mégis az utóbb említett, orrfacsaró aroma az, ami körbelengi Leet. Szürke színárnyalatok dominanciájában elevenedik meg a produkció képi világa, és a fényképezést különböző erős érzületek is áthatják. A téli hideg, a tájékozódást nehezítő hófehérség. Pedig főhősünknek meg kell tanulnia utat vágni a fagyos szomorúságban, hogy a rendező tökéletesen alkalmazott időjárási szimbolikáján keresztül meglelje a lehetőséget, amelynek kihasználásával az akaratán kívül megteremtett, őrületesen nagyszabású emocionális káosz legalább egy kicsiny szegletét ki tudja simítani, az elrontott dolgok némi aprólékát helyre tudja tenni. És ezen a vonalon beszél a film végső soron a helyes döntések súlyáról, a mérlegelés fontosságáról, valamint újfent a többször említett, de sokszor hiányzó, vagy csak fogyatékosan létező életjelenségről, a felelősségről.

Nemrég láttam egy, 2016 népszerű mozgóképeit megcélzó őszinte poszterválogatást, melyben természetesen A régi város átalakított falra valója is tiszteletét tette. A film címe ezen a képen arra utalt, hogy ebben a produkcióban a testvérénél jóval tehetségesebb Afflecket láthatjuk. És való igaz, habár Ben Affleck jó forgatókönyvíró és remek rendező, színészként sosem tarthattuk számon a nagyok között. Nem úgy Casey Afflecket, aki korábban is fel-feltűnt már, bizonyítva rátermettségét, de most A régi várossal berobbant a hollywoodi vérkeringés magjába. Könnyen lehet, hogy a közeljövőben rálép a szupersztárrá válás útjára, mert ahogy Lonergan megkomponálja életszagú cselekményét, úgy prezentál főszereplője elképesztően hiteles, velőtrázóan valóságos produktumot.

A mellékszereplők gárdája is megér egy misét. Patricknek te sem lennél a gyámja, és ez elsősorban Lucas Hedges egészen ügyes játékának köszönhető. Karaktere ellenséges, bunkó, és mindenkivel tiszteletlen, persze, eme jellemrajz jól átlátható indokrendszer nyomán formálódik ilyeténképpen. Michelle Williams, mint Lee ex-felesége nagyon keveset szerepel, leginkább a flashbackekben, illetőleg a finálé csúcspontját képező érzelmi futamban láthatjuk. Az igazán nagy tehetség ebben is képes megmutatkozni. Habár Williams nem igazán emlékeztet Anthony Hopkinsra, nekem mégis A bárányok hallgatnak jutott eszembe, hiszen a színésznő produktuma a Hannibal Lectert megformáló legenda teljesítményéhez hasonlóan ékes példát szolgáltat arra, hogy aki jó, az baszki a játékidő töredékének rendelkezésével is rohadt jó. Aztán itt van még a rend kedvéért Kyle Chandler is, aki persze nem kirobbanó aktor, sose volt az, de amit vállal, azt mindig hozta. Így tesz most is.

Végül kénytelen vagyok kiemelni azt a vonulatot, amely okán A régi város mégsem képes igazán tökéletes filmélményt nyújtani. Rosszul eső irónia, hogy pont az alkotás legfontosabb pozitívumából származik a hátrány. Kenneth Lonergan célja az, hogy filmje minden másodpercében a valóságról regéljen és a leghétköznapibb kisemberhez szóljon. Félelmeihez, vágyaihoz, fájdalmaihoz. Tény és való, hogy a magányt és a kiüresedettséget már rég láthattuk ennyire húsba maróan életszerű tálalásban parádézni a filmvásznon, viszont ez a cselekménytípus komolyan kihat a játékidő megkomponálási követelményeire is. Nagyon hosszú ez a film, és az a probléma, hogy indokolatlanul válik azzá. A rendező kezdettől fogva rendkívül lassan halad, mert a felkorbácsolt érzelmeknek időt kell hagyni a leülepedésre, viszont az alkotás második felében, amikor már kellő ismerettel rendelkezünk a mű karaktereiről, a történet múltjáról és a fontos gondolatokról, értelmetlenné válik az időhúzás. Így, hiába érezzük, hogy egészen mesteri az, amit nézünk, kicsit azért unatkozunk is.

De ez persze nem nagy ár a február talán legemlékezetesebb audiovizuális élményéért, amelyben még a melankolikus és amúgy csodaszép zenei aláfestés is remekül működik. Kenneth Lonergan feltette magát a filmtérképre, és ha már így alakult, cipelte magával Casey Afflecket is, akitől még sok hasonlóan magas színvonal kíséretében előadott szerepet kérnénk szépen, mert ez tényleg kiemelkedő! 8/10.  

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!

Ha szívesen írnál a blogra, jelentkezz a tagfelvételre!