Nagy fába vágja a fejszéjét az, aki aktuális problémára fókuszáló filmdráma készítésére adja fejét. Ebben az esetben ugyanis nem védekezhet az esetleges kritikák ellen fikciós világának azon részleteivel, amiket csak ő ismer. Nem bújhat titokzatosság vagy valamilyen fantázia kifogása mögé. Mert amikor napjaink egy általános jelenségéről mond történetet, az alkotó olyan dolgokról mesél, amiket minden néző ismer. Közvetve vagy közvetlenül érzékeli, látja maga körül. Az aktuális drámák a hétköznapi embereknek készülnek és pont ezért nyomja rendkívül nagy felelősség készítőik vállát. Mert hitelesen kell elregélni a problémát és nem utolsósorban olyan módon, hogy az kisebb-nagyobb mértékben esetlegesen segíthesse - ha csak a figyelem felkeltésével is - az adott történetben bemutatott csoport helyzetét.
Daniel Blake (Dave Johns) kedves, megbízható, becsületes ember, ám szerencsétlenségére a létfenntartáshoz szükséges javakat nem eme tulajdonságokért adják. Miután átesik egy súlyosabb szívrohamon, orvosai nem engedik újra munkába állni, munkanélküli segélyért viszont hiába áll sorba. A hivatali ügyintézés egérlabirintusába kerülve próbál megoldást találni, hiszen semmilyen bevételi forrással nem rendelkezik. Éppen aktuális ügyintézőjéhez várakozik, amikor szemtanúja lesz a fiatal egyedülálló anya, Katie (Hayley Squires) nyilvános megaláztatásának. Daniel a szegénysorban tengődő csonka család védelmére kel, ám az új barátság megszületésének következményeképpen saját helyzete is tovább bonyolódik. Megkezdődik a küzdelem a segélyért, a túlélésért, az utcára kerülés megakadályozásáért... egy élet munkájával kiérdemelt, emberibb öregkorért.
2016 Cannes-i Arany Pálma-díjas filmje rászolgált az elismerésre. Ken Loach minimalista szellemiségű szociológiai drámája a 21. századi szegénység szívbemarkoló krónikáját meséli el. A mű narratívájának különösen tragikus vonzata, hogy úgy ábrázolja a fő problémakört, mint egy tényleges, maradandóan fennálló helyzetet. Az Én, Daniel Blake bemutatja a segélyezési rendszer bürokráciájának farkába harapó kígyóra emlékeztető, ellentmondásos, kibogozhatatlan kuszaságát, amit elnézve az lehet az érzésünk, hogy ez a konfliktushelyzet bizony nem tud megoldódni. Mert ahhoz már túl késő. A hangsúlyt így a kárminimalizálásra kell helyezni, de vajon hőseinkben megvan a kellő lelkierő ahhoz, hogy testileg és lelkileg túléljék a folyamatot?
Emellett, illetve ezzel összefüggésben a produkció az új évezredben radikálisan növekvő digitális szakadékra is felhívja a figyelmet. Minden fontos ügyintézési folyamat lényegi részleteiben online zajlik, tekintet nélkül azon társadalmi rétegekre, nagy általánosságban az idősebb korosztályokra, akik nem képesek megfelelő hatékonysággal művelni a számítógép-használat technikáját. Daniel nagyszerű ember. Őszinte, csupa szív és önzetlen, segítőkész férfi. De világéletében ács volt, a kétkezi munkát ismeri, a fizikai, kézzelfogható problémák megoldásához ért. A digitális technika vívmányai számára idegenek, mentális működését nem képes rájuk hangolni. Ezzel pedig csak még mélyebbre kerül a bürokrácia poklában. Loach filmjének másik központi problémája ez volna. De ahogy korábban is írtam, a segélyezési rendszer csődjéből fakadó szegénység és a digitalizációra felkészületlen hivatali élet digitalizálása kéz a kézben járnak a történet sodrásában. Jóformán azt is mondhatjuk, hogy egymásból következnek.
Katie karakterében rendkívül érdekes és nagyon fájdalmas konfliktus jelenik meg. A fiatal nő lázadó serdülőkorában elkövetett egy hibát. Mondjuk ki, meggondolatlanul felcsináltatta magát. Aztán megint. És így két gyerekkel maradt a zord világban egyedül, támogatás és normális bevételi forrás nélkül. Viszont azok után, hogy a két gyönyörű gyermek megfogant, napvilágot látott és megkezdte reményekkel és vágyakkal teli életútját, lehet-e jó szívvel azt gondolni, hogy ez valóban hiba volt? Erre a legtöbben valószínűleg azt mondanák, hogy nem. Hiszen már Dr. Manhattan is megfogalmazta, hogy minden emberi élet felér egy kozmikus csodával, hiszen annyira egyedi és különleges dologról van szó. És ezt Katie is tudja, ezért vívja meg minden egyes nap a kisember csatáit. Hogy ártatlan és amúgy meglehetősen intelligens gyermekeinek jó sorsa legyen. Fiatal, életerős nőként mázsás lelki-érzelmi súlyt cipel a hátán, olyan terhet, amit senkinek nem lenne szabad egymagában viselnie.
Eme két nagyszerű, de a sors által aljasul padlóra küldött brit állampolgár élete összefonódik. Kölcsönös jóérzésüknek köszönhetően segítik és támogatják egymást. Olyan harcba keverednek, amely során elkerülhetetlen a kompromisszumkötés a győzelem érdekében, de Daniel túl büszke ahhoz, hogy ezt elismerje és magáévá tegye. Inkább kiáll érdekeiért, a maga egyszerű, tisztán emocionális módján küzd azért, amit igaznak hisz, amit egy tisztességes világban felszólalás nélkül meg kellene kapnia. Ez az alapvető történetáramlás ad lehetőségeket Ken Loach rendezőnek, aki ezeket csont nélkül ki is használja, őrületesen erőteljes epizódokat varázsolva a vászonra, lenyűgözve és megríkatva a nézőt. Mert minden képkocka hétköznapi, aktuális, erőteljes és végtelenül szomorú. Mai.
Az Én, Daniel Blake őszinte és jó emberekről szól. És arról, hogy a pénz önmagában nem boldogít, de nélküle minden boldogság a szakadék szélére sodródik. Mert az öngyilkos bürokrácia uralta világban a pénz kompromisszuma az, amit mindannyiunknak meg kell hozni nem csak saját boldogulásunk, hanem szeretteink jóllétének érdekében is. 10/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
