A Sin City a kedvenc filmem. És tudjátok, miért örülök annak, hogy csak nagyon későn, 2011-ben néztem meg először? Azért, mert így csak három évet kellett várnom a folytatásra (hehe!). Nagyon sajnáltam, amikor a tavalyra időzített premiert még egy évvel csúsztatták, de éreztem, hogy érdemes várni rá. Mert minden porcikámban ott élt a tudat, hogy Robert Rodriguez és Frank Miller másodszorra is megfogja csinálni. Egyszerűen tudtam.
Én tudtam!
Ahogy az első rész, úgy az Ölni tudnál érte is több történetet mesél el. Elsőként érkezik Marv (Mickey Rourke), és vele együtt egy újabb szombat este. Eztán következik kettő közepes hosszúságú szál. Az egyiknek a szerencsét a vérében hordó Johnny (Joseph Gordon-Levitt) a főszereplője, aki Roark szenátorral (Powers Boothe) száll szembe a pókerasztalnál, a másikban pedig Nancyt (Jessica Alba) követhetjük nyomon, aki romokban hever Hartigan (Bruce Willis) halála után, és bosszúra szomjazik. Az előbbi két szálat két részletben mesélik el az alkotók, a köztes időben pedig elénk tárják a film fővonalát, ami az Ölni tudnál érte, magyarul is megjelent képregény alapján készült (véleményem szerint a legjobb Sin City-kötetről van szó, legalábbis azok közül, amiket olvastam), főhőse pedig Dwight (Josh Brolin) aki élete legnagyobb baklövését követi el, amikor ismét hagyja, hogy múltja démona, Ava (Eva Green), újra bevonzza bűvkörébe.
Oké, elismerem, az Ölni tudnál érte nem olyan jó, mint az első rész. De a színvonalkülönbség alig érezhető. Való igaz, hogy a játékidő lehetne egy kicsit hosszabb. Nem azért, mert a bemutatott sztoriknak több idő kellene a teljes kibontakozásra, a film ezen részével semmi gond nincs, hanem azért mert ez a mozgókép annyira kurva jó, hogy a 100 perces játékidő úgy száguld el, mint Dwight Mustangja az országúton az Ava-val való találkozás után.
Rodriguez és Miller párosa a maximumon ég, a rendezés valósággal lélegzetelállító minőségi szinten lángol. A neo-noir stílusú fényképezés, és koreográfia képregényszerű kihasználása elképesztően ütős beállításokat, magával ragadó képsorokat, letaglózó megvalósításokat eredményez. A tisztán fekete-fehér kontrasztos jelenetek Miller, a képregényekben látható, fantasztikus paneljeit idézik (ezúttal is akad bőven pontos képkockamásolat), máskor pedig a pofátlanul hatásos árnyékolással operálnak a készítők, amivel kilóra megveszik, aztán pedig kenyérre kenik a nézőt. És amikor itt-ott megjelenik egy-két dinamikus szín, mondjuk egy vörös vértócsa, vagy egy szőke hajkorona szolgálatában, maximálisan indokoltnak érezzük eme húzások szükségességét, hiszen kellenek ahhoz, hogy az atmoszféra maradéktalanul kiteljesedhessen. A rendezők elképesztően kreatív képi megvalósításokat álmodtak meg, majd a stábtagok segítségével tökéletesen kivitelezték terveiket. A Mickey Rourke alakja körül száguldozó, miniatűr autók remekül mutatják be az elveszett emlékeit visszaidézni próbáló kemény legényben zajló folyamatokat. Eva Green tükrözött fejesugrása gyönyörű, és itt hozzá kell tennem, hogy a színésznő bombázó testét csodálatos árnyékolási megoldásokkal hangsúlyozzák ki a készítők. Green amúgy rengeteget meztelenkedik a filmben. Mindenképpen szót érdemel még a miniatűr Johnny is, akit Roark miszlikbe aprít kártyáival, hiszen eme képből árad a készítői leleményesség. Oké, és akkor ennyi legyen elég ízelítőnek, a többi nagyszerű megoldásról nem rántom le a leplet.
Váltsunk inkább az akciójelenetek témakörére. Érzésem szerint ez a mű jóval brutálisabb, mint az első rész. És ezt a néző betegesen királynak érzi! Rodriguezék alapjában véve is pazarul teremtik meg Sin City mocskos világának hangulatát, de az a nyers, meglepően naturális, és szemtelenül kegyetlen agresszió, amivel feltöltik a megteremtett földi poklot, valósággal lehengerlő. És ez óriási pozitívum. Mert az alkotók nem majmolják az első részt a szükségesnél jobban, inkább újítanak a hangulaton, és más irányból közelítenek felé. Mindent erőszakkal mesélnek el, több a fehér színben loccsanó vér, mint a választékos narrációk által prezentált mondat. Fontos hozzátenni, hogy itt-ott némi fekete humor is vegyül az összképbe, például amikor Marv valami olyasmit fog a kezébe, amit már napok óta nem érinthetett (bocs, nem akarom konkretizálni, mert óriási!).
A történetek ismételten zseniálisak, egyedül annyi jelentéktelen negatívumot tudok megemlíteni, hogy lehetnének hosszabbak a sztorik. Kivéve persze a főszálat, az tökéletes időt fut be. Na, de a hossz az, ami nem érdekli a nézőt a mű nézése közben, talán csak akkor, amikor a vártnál jóval hamarabb jelenik meg a vásznon a vége főcím (de ez sem baj, mert így garantált az újranézés).
Azon mondjuk meglepődtem, hogy Marv nyitótörténete nem folytatódik a film végén, mert kinéztem volna ebből a vonalból, hogy van még benne elmesélni való. Na de mindegy, a lényeg az, hogy ez a rövid, kb. tízperces, ámde velős és súlyos sztori nem kíván meg komolyabban hosszú menetidőt ahhoz, hogy elmondja, Sin Cityben a fiatal generáció is ugyanolyan mocskos, mint az idősebbek. Marv szembeszáll az elkényeztetett anyucigyermekeivel, hiszen nyilván látta a Pokoli leckét, és nem hisz a javítóintézetekben. Vagy csak azért, mert Marv egy eszelős állat, aki nem bírja, ha a területén szemétkednek. Az emlékezetvesztés pont annyira kavarja meg a történetet, hogy annak érdekfeszítő hatása a maximumra fokozódjon, majd érkezik a tömény, ámde veszettül stílusos leszámolás. Nem győztem nem észrevenni eme szál a javíthatatlanul rossz fiatal generációra tett utalását. Zseniális!
Johnny történetében a szerencsejátéké a központi szerep, és ez remek húzás volt Frank Millertől, hiszen ez egy olyan történetelem, amihez nem volt szerencsénk az első részben, így most a bűn városának egy újabb szegletét ismerhetjük meg, ahol Roark szenátor kártyázik, és utálja ha veszít. Roark, aki nem más, mint maga a megtestesült korrupció. Amikor egy pazarul tálalt fordulat keretein belül lehull a lepel Johnny kilétéről, minden átértékelődik. Megértjük a fiú motivációit, és szurkolunk, hogy nyerjen. Mert nyernie kell. Ez az egyetlen lehetséges opció. Johnny meglepően szerencsés. Hogy miért, az titok marad, és pont ettől lesz rejtélyes a figura. Rejtélyes és szimpatikus. A történetvonal befejezése pedig csillagos ötös. Összetett, komplex kép egy valódi, beteljesült győzelemről.
Nancy sztorija a legfajsúlyosabb az Ölni tudnál érte repertoárjából. Fajsúlyos, mert a Hartigan halála után elzüllő, bosszúvágytól szenvedő lány romlása tökéletesen prezentálja Sin City mérgező világát. Ezen az elátkozott helyen még a legtisztább lélek is elkárhozik. Előbb vagy utóbb. A bosszúszál kidolgozása tökéletes, a tempó feszes, és hogy semmiben se szenvedjünk hiányt, Marv figurája is bekerül a képbe. Akinek még ennyi sem elég, az is megnyugodhat, mert ezt a szálat megspékelik a készítők Hartigan emlékével. A halott rendőr, valószínűleg Basin City utolsó becsületes lakosának kísértete Nancy útját követi, és időnként még narrál is, már csak azért is, hogy mindenképpen megbolonduljunk az örömködéstől. Jessica Alba narrációja is kiváló, különösen a szálat, és egyben a filmet záró mondatokra hívnám fel a figyelmet.
A főszál, az Ölni tudnál érte, csodálatos gondossággal szerkesztett cselekményvezetés útján kel életre. Ava karakterét a tökéletesnél is jobban adaptálták Millerék. A nőt körüllengi a megbabonázó légkör, életre kel a zsigeri gonoszság, és a világokat romba döntő aljasság. Hatalomért, pénzért, vagy csak a szórakozás kedvéért. Dwight, az esendő főhős nagy kulimászba mászik bele, de ha már benne van, nem adja könnyen a bőrét. És ezért lesz nagyon szimpatikus a figura. Mert bosszúvágya szinte emberfeletti hatalmat kölcsönöz neki. A történetet a főhős kiválóan megírt narrációja kíséri, miközben valóságos háború bontakozik ki az eredendő gonoszság, és a csapdába csalt, szerelmes naivitás között. Az óvárosi kurvák szerepeltetése lenyűgöző színesítőeszköz, a pók hálójába beleakadó rendőrhadnagy esete pedig nagyon hatásos.
A színészgárda tagjai lubickolnak szerepeikben. Josh Brolin nagyon jó Dwightként. A színész játéka maradéktalan hitelességgel kelti életre a balhéba sodródó fotós figuráját. Eva Green maga a tömör zsenialitás. A színésznő még soha ezelőtt nem használta ki ennyire jól sötét, szinte már gonosz kisugárzását, és akkor részletgazdag, megbabonázó arcjátékáról még egy szót sem ejtettem. Joseph Gordon-Levitt számára érezhetően nem volt nehéz feladat Johnny karakterének életre keltése, de ez nem azt jelenti, hogy a színész félvállról venné a szerepet. Gordon-Levitt ugyanis parádézik, tökéletesen azonosul a szerencsejátékos sráccal. Powers Boothe sátáni Roark szenátor szerepében, és a Michael Clarke Duncant váltó Dennis Haysbert is nagyszerű Manute-ként. Mickey Rourke észveszejtően jól működik Marvként, de persze erre az első rész ismeretében számíthattunk is. A hatvanas évei elején járó aktor lenyűgöző a pszichopata, buta, de ugyanakkor jólelkű flótás szerepében. Jessica Alba szintén kiváló alakítást produkál, hiszen pazarul adja át a Nancyben tomboló, pusztító erejű bosszúvágyat. Egy nagyon kicsi mellékszerepben feltűnik Christopher Lloyd, aki nagyon lelkesen hozza figuráját, így szerez néhány kellemes, vicces percet a nézők számára. A néhány képkocka erejéig feltűnő Bruce Willis ezúttal nem kap túl sok lehetőséget, de azért örülünk a jelenlétének.
Megemlíteném még Robert Rodriguez és Carl Thiel filmzenéjét, ami kiváló, időnként hangulatfokozó hatással is bíró aláfestésként van jelen.
A Sin City: Ölni tudnál érte mestermű. Nem akkora mestermű, mint a 2005-ös első rész, de csak kicsit marad el tőle. A dvd-megjelenés után rendesen meg lesz dolgoztatva a replay-gomb. 10/10.
