Kérte: jackass99

Az egyszer biztos, hogy Quentin Tarantinot nagyon szeretjük. Én is már évek óta vagyok a forgatókönyvíró Tarantino nagy rajongója, miután rájöttem, hogy a mesterhez való kezdeti ellenséges viszonyulásomnak egyedül az az oka, hogy én balfasz pont a Kill Billel kezdtem az úriember életművének feldolgozását. Márpedig az a rakás szar nem épp a legjobb irányadó. Na de azóta hál' Istennek jó barátságot kötöttem a Kutyaszorítóban, a Ponyvaregény, és a Jackie Brown című mesterművekkel, és persze ne feledkezzünk meg a Django elszabadulról sem, és azért a Becstelen brigantykat is érdemes megemlíteni. Az életmű nagy, vagy jobb, ha úgy fogalmazok, hogy fontos részének ismeretében annyit leszögezhetek, hogy való igaz, Tarantinonak megvan a maga rendezői stílusa is, de amiben igazán jó ez a fickó, az az írás. Tarantino nem csak Hollywood, hanem a forgatókönyvírás fenegyereke is, és ezt a titulust szinte minden filmjével megerősíti. És habár nem akarok abba a csapdába belesétálni, hogy a friss élmény hatására irreális túlzásokba esek, annyit azért mindenképpen lemerek írni, hogy a Tiszta románcnak erős a sansza arra, hogy a legjobb Tarantino-forgatókönyvként emlegessem a jövőben. És nem, nem feledkeztem meg a Ponyvaregényről...

Clarence (Christian Slater) szürke életet él. Eladóként dolgozik egy képregényboltban, szabadidejében pedig vagy otthon ül, vagy moziba jár. Élete azonban gyökeres fordulatot vesz, amikor megismerkedik Alabamával (Patricia Arquette), aki prostituáltként keresi a kenyerét. Egyfajta szerelem első látásra folyamat megy végbe kettejük között, aminek gyorsba lefolytatott házasság lesz a vége. Clarence ellátogat Alabama stricijéhez, hogy megdumálja vele, hogy a lány kiszállt a bizniszből, ám a megbeszélés lövöldözésbe fullad, amiből azonban főhősünk kerül ki győztesen, ráadásul lenyúl a kupiból ötszázezer dollárnyi kokaint. A porral teli táskával Hollywoodba robog a boldog pár, hogy ott túladjanak az anyagon, és így megszüntessék összes jövőbeli (anyagi) problémájukat. Csakhogy a drognak már van tulajdonosa, aki legvérszomjasabb gorilláit küldi a szerelmesek után, ráadásul még a rendőrség is belekeveredik a buliba.

Tarantino nem nagyon szokott romantikus sztorikat írni, és szigorúan nézve a Tiszta románc is gengsztertörténet, ahogy a Mester korai munkái mind ebbe a kategóriába tartoznak, de mégiscsak az igaz szerelem motívuma az, ami egyben tartja a sztorit. Tarantino lenyűgöző egyensúlyérzékkel lavíroz a pofátlan lazaság és a megrendítő kegyetlenség között. Olykor egy jeleneten belül (igen, Christopher Walken és Dennis Hopper lehengerlő párbeszédes képsorára gondolok), máskor pedig párhuzamosan zajló cselekményszálak keretei között (mert merjétek azt mondani, hogy Arquette és James Gandolfini összecsapása nem a '90-es évek filmtörténetének egyik legkiemelkedőbb jelenete-és ahogy közben Slater jópofáskodik, és csak azért sem akar hazaérni végre). A kétpólusú, de a különböző hangulatokat zseniális hitelességgel vegyítő főtörténet hátterében egy romló világ leomló háztömbjei sejlenek fel, és a laza párbeszédek, valamint a szégyentelen durvulások mögött egyaránt ott bujkál valamifajta legyőzhetetlen világfájdalom, egy könyörtelen, melankolikus érzés, ami mintha röhögne az élet színpadán céltalanul tébláboló, de magukat mégis fontosnak érző bohócokon és retardáltakon. Tarantino precíz cselekményvezetés útján tereli össze a birkákat a nagy fináléra, ahol kő kövön nem marad, és a tomboló káoszt egyedül az igaz szerelem képes túlélni, mint egyfajta halhatatlan adalék, megrendíthetetlen jó a világban, egy minden gonosz fölött diadalmaskodó, a halál torkába nevető, büszke hős. Mert Tarantino olvasatában ez a szerelem. Valami egészen elképesztő, egyszerre természetes, szerény, de ugyanakkor bátor, vakmerő harcos, akivel ha egyszer barátságot kötsz, a későbbiekben mindig kihúz a szarból. És miközben a világ vérben ázik, és a szerencsétlenek halálsikolya tölti be az étert, te és a szerelem boldogan ölelkeztek össze, egy magányos sziklaoromról nézve a világ pusztulását. Csodálatos értelmezése ez az igaz szerelemnek, és milliószor többet ér, mint az összes nyálas romantikus sablon együttvéve.

Azt még nem említettem, hogy a Tiszta románcot nem Tarantino rendezte, de ez igazából nem is csoda, hiszen ekkoriban még nem volt ám olyan nagy név ő, hiszen a Ponyvaregény csak egy évvel később érkezett. A direktori munkával járó felelősség súlya ezúttal Tony Scott vállait nyomta, aki azonban nem roppant össze a teher alatt, hanem büszkén kihúzta magát, és olyat rendezett, hogy attól a néző füle is kettéáll, most és mindörökké. Érdemes kiemelt figyelemmel nézni a film minden részletét, hiszen Scott olykor egészen apró adalékokkal, kisebb, de kétségtelenül fontos észrevételekkel, kreatív meglátásokkal teszi teljessé a hangulatot. A rendezői munka végig magas színvonalú, de kétségtelenül a fináléban tombol igazán, ahol Scott a vérfagyasztó dinamika jegyében prezentálja a megdöbbentő káoszt teremtő, brutális vérfürdőt. És persze ne feledkezzünk meg a mű legnagyszerűbb jelenetéről, a fentebb is említett Arquette-Gandolfini brutálkodásról. Ebben a képsorban Scott tomboló badass-érzést kever pofátlan szadizmussal, majd az ütős koktélt könnyfakasztóan tragikus hangulatba ágyazza. Lehengerlő!

Nagy hiba lenne megfeledkezni Hans Zimmer zenéjéről, ami minden kétséget kizáróan a Tiszta románc elsődleges hangulatfokozó eleme. A csodálatosan szép, melankolikus dallamok új szintre emelik a filmet, egyértelművé teszik, hogy itt nemcsak egy egyszerű gengsztermoziról van szó, hanem valami többről. Mert ebben a műben bölcsesség és tartalom rejtőzik, és ilyen jellegű, komplikált üzeneteket nagyon kevesen tudnak kottába foglalni. Az isteni Hans Zimmer közéjük tartozik.

Az az igazság, hogy eltudtam volna viselni, ha mondjuk példának okáért Brad Pitt és Christian Slater szerepet cserélnek. Persze, vicces, ahogy az ekkor még színészcsíra Pitt szarrá szívja az agyát a film alatt, és megállás nélkül faszkodik, de ő az ilyen szerepeknél egyértelműen többre hivatott. Ki tudja, lehet, hogy abban az esetben, ha ez a mű a He7edik és a 12 majom után készül, ő lett volna kiválasztva a főszerepre. Mert való igaz, hogy Slater kissé megroppan a szerep súlya alatt. Nem nagyon, csak egy kicsit. Összességében élvezhető a főszereplő játéka, de ettől függetlenül nem képes elegendő fajsúlyt vinni Clarence sorsának bemutatásába. Patricia Arquette azonban kegyetlenül jó a női főszerepben, teljesen letaglózott a színésznő könnyed, ugyanakkor fantasztikusan sokrétű játéka. A kisebb mellékszerepekben feltűnő tehetségek is lenyűgöző színesítőeszközei a filmnek, így Christopher Walken, Dennis Hopper, és Gary Oldman rövid jelenléte is fontos szempont a mű értékelésének szempontjából, hiszen mindhárman olyan mértékben teszik oda magukat, mintha főszereplők lennének.

A Tiszta románc a '90-es évek megkerülhetetlen filmklasszikusa, kötelező néznivaló, amit garantáltan számtalanszor fog újranézni az, aki egyszer megismerkedik vele. 9,5/10.