"Biztos vagyok benne, hogy nem kevés sötét gondolat van odakinn a világban."
Az utóbbi időben több darab is előkerült Nicolas Cage aranykorából (itt és itt), úgyhogy most kicsit visszább utazok az időben, és a '90-es évek közepén produkált tündöklés komoly előszeléről, legfontosabb hírnökéről, David Lynch filmjéről írok.
Miután Sailor (Cage) önvédelemből péppé veri támadója kobakját, börtönbe kerül. Barátnője, Lula (Laura Dern) azonban hűséges marad hozzá, és kivárja, amíg a férfi kijön a sittről. A szabadulást követően a szerelmespár elszökik a lány a kapcsolatot rossz szemmel néző anyja, Marietta (Diane Ladd) közeléből. Sailorék nekivágnak az országútnak, ám a muter nem marad tétlen, egyből két embert is utánuk küld. Egy magánnyomozót (Harry Dean Stanton), és egy kegyetlen bűnözőt (J.E. Freeman).
Ez a film a menekülésről szól. Mert mindenki menekül valami elől. Valamikor régen mindannyian elkövettünk egy nagy hibát, aminek következtében arra kárhoztattunk, hogy ebben az elátkozott világban rohanjunk az életünkért és a józan eszünkért, miközben démonaink pengeéles fogaikat csattogtatva loholnak a nyomunkban. Lynch remekül szövi bele a szkriptbe az Óz-párhuzamot. A sorsot a vihogó Nyugati Boszorkányként ábrázolja, aki mindig ott van, nem messze a főhősöktől, amikor pedig nincs, akkor is mindent szemmel tart kristálygömbjén keresztül. De Sailor és Lula már ráléptek a sárga köves útra, aminek a végén ott vár rájuk álmaik élete, a tökéletes boldogság. Egy nagy varázsló, aki minden gondtól képes megszabadítani őket. Egyedül azt felejtik el, hogy Óz valójában szélhámos volt... Mert Lynch egy őrült, eszelős, félelmetes világot mutat be. Egy veszett világot, ahol lépten-nyomon veszély leselkedik bűnösre és magát ártatlannak vallóra egyaránt. Ám a jó tündér nem kamu, mint Óz, ő létezik, valahol az emberek elméjének mélyén. Mert szükség van egy belső, intő jelre, amikor a boldogság kapujában megint menekülnél, nemes egyszerűséggel csak azért, mert félsz, hogy az egész csupán szemfényvesztés. Igen, ez a film a menekülésről szól. A tényről, de ugyanakkor a tanácsról is, hogy ne meneküljünk a kelleténél tovább, hanem amikor már biztonságos helyre értünk, merjünk megállni, és élvezni a boldogságot, ami ki tudja, meddig tart még. A bonyolult, de még bőven az érthető tartományon belül mozgó szimbólumrendszer maradéktalan hatással kel életre, egyedül az a gond, hogy a körítő cselekményvezetés a játékidő második felében eléggé vontatottá válik, így nem kizárt, hogy időnként erőt vesz rajtunk az unalom, miközben nézzük a produkciót.
David Lynch rendezése egyedi, a direktor által megteremtett atmoszféra magával ragadó módon szürreális. Hihetetlen, hogy Lynch mennyire részletgazdagon koreografálja meg művét. A múlt vészjósló jelenlétét remekül érzékelteti a fel-felvillanó lángokkal, és a meggyulladó gyufák hátborzongató sercegésével. És persze itt-ott becsempészi a boszorkányt is a képbe, a vérfagyaszó kacajt, a főhősök után loholó veszedelmet. Eközben pedig kiválóan teremti meg a tombolás fontosságának üzenetét is, a játékidő első felében ugyanis több jelenet szól a beteg világ miatt érzett fájdalom magunkból őrjöngéssel való kiűzéséről. Legyen szó akár kemény zenei koncertről, akár heves dugásról, akár útszéli táncolásról. A hangulatot kiválóan erősítik a remek zenei aláfestések, a durva hard rock-témáktól egészen a Love Me Tender-ig.
Lynch színészvezetése is dicséretreméltó, a gárda tagjain végig érződik, hogy mennyire lelkesen dolgoznak a direktor keze alá, hiszen tudják, hogy valami egészen egyedülállónak a részesei. Laura Dern és Nicolas Cage játéka külön-külön még nem is tűnik olyan kiemelkedőnek, ám közös jeleneteikben végig érezzük a kettejük között szikrázó energiát, a tökéletesen működő kémiát, így egyértelművé válik számunkra, hogy a főszereplők mennyire áthatóan érzik karaktereiket. A mellékszereplők közül természetesen ki más emelkedne ki, ha nem a zseniális, az isteni, a fantasztikus, a mindig lehengerlő Willem Dafoe, aki vérfagyasztóan hatásos játékot produkál, egyszerűen lenyűgöző! Meg kell még említeni Diane Ladd-ot, aki nem mellesleg Oscar-jelölést kapott munkájáért, és habár ezt kissé túlzásnak érzem, azt azért el kell ismernem, hogy a színésznő valóban eléggé odateszi magát.
Milyen esetben kell megnézni a Veszett a világ című, rendkívül egyedi filmalkotást? Abban az esetben, hogyha úgy érzed, hogy tetszett a Mulholland Drive stílusa, de nem értettél belőle egy kukkot sem. Ha pedig nem láttad még a Mulholland Drive-ot, akkor inkább ezt nézd meg előbb! A Veszett a világ nem tökéletes, a játékidő második fele kifejezetten unalmas, viszont elképesztő stílussal, és hangulattal bír, David Lynch pedig egy kibaszott zseni. 8/10.
