Kérte: Bruse

Vannak filmek, amik nézése közben megszűnik az idő, és képtelenek vagyunk levenni a képernyőről a szemünket. Filmek, amik nézése közben rettegünk még pislogni is, nehogy lemaradjunk valamiről. Olyan mesterművek, amik nem könnyed, családi mozizásra készülnek, amiken gondolkodni kell, melyek megfejtésre várnak. Olyan mozgóképek ezek, amelyek esetében valódi kincsvadászatot nyújt az élmény, hogy az alkotók a filmművészet minden lehetőségét kiaknázva millió ínyencséget építettek a végeredménybe. Az ilyen művek megmaradnak az ember fejében, elég csak rájuk gondolni, felidéződik a katartikus hatás. Olyan színvonalon mozognak ezek a produkciók, aminek a létezését sem hiszi el az ember, amíg nem látja. És a Mulholland Drive pontosan ilyen film.

David Lynch a 2001: Űrodüsszeiát idézi meg, hiszen akárcsak Kubrick klasszikusa, a Mulholland Drive sem egy könnyen felfogható darab. Teljes egészében megérteni szinte lehetetlenség, ezzel fölösleges még próbálkozni is. Helyette célszerűbb, ha a néző átadja magát az egyedi, utánozhatatlan hatásnak, és hagyja, hogy a rendező vezesse ebben az igazán sötét világban, ahol egy idő után összekeveredik tér és idő, valóság és fikció, a karakterek szerepe bizonytalanná válik, és hamarosan kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy itt tulajdonképpen mindenki mindenki, konkrét személyisége pedig senkinek sincs, hanem a végtelen, és kétségbeejtő határozatlanság áldozataiként sodródnak az árral, és minden reményét feladták annak, hogy egyszer majd partot érnek. Az egész olyan mintha egy zavart személyiség borzasztó rémálmát látnánk, mintha a tények rendszeressége egy csapásra felborulna. Márpedig ilyen csak az álmokban történhet. Vagy mégsem?

Ezt mindenki döntse el maga, amíg én áttérek a forgatókönyvre. Lynch kérlelhetetlenül erőteljes kritikát fogalmaz meg a hollywoodi álomgyár korrupt, haszonleső működéséről, hátborzongató módon az az érzésünk támad, hogy az egész egy nagy maffia, ahol mindenkinek csak és kizárólag a legédesebb gyümölcsök letépése a célja. Ám ez a fa van olyan sátáni, mint az a bizonyos az Édenkertben, így a karakterek hamarosan elvesznek a bűn, a korrupció, a mocskos pénz, és a meghunyászkodás éjsötét birodalmában, ahonnan nincs visszaút.

Remekül felépített jelenetek váltják egymást. Ilyen például a színészi meghallgatás, ahol a szereplők a filmen belül játszanak egy teljes mértékben sablonos jelenetet, de valami megmagyarázhatatlan oknál fogva a néző tátott szájjal bámulja a képernyőt, mert az egész annyira valószínűtlenül zseniális. Vagy meg kell még említeni azt a felvonást, melyben a főhősnők egy nagyon furcsa előadásnak lesznek tanúi. Ez a jelenet, azon túl, hogy gyönyörű szép, mélységes ítéletet mond a szórakoztató ipar szilikonszagáról, az embereket az orruknál fogva vezető műprodukciókról.

Az operatőri munka dinamikus, a kamera gyakran mozog, nem állóképeket vesz, ennek köszönhetően lenyűgözően természetes hatást kölcsönöz a produkciónak. A színek használata is igazán érdekes, kissé gengszterfilmes, de ugyanakkor nyomasztó atmoszférát is kölcsönöz a filmnek. A zene, és a betétdalválasztás is elsőosztályú.

Naomi Watts külön bekezdést érdemel, mert istenemre mondom, eddig is nagyon szerettem, de amit itt művel, az a legmerészebb álmaimat is felülmúlja. Kénytelen vagyok egy kis spoiler kíséretében elárulni, hogy a színésznő kettő karaktert játszik, amik ráadásul teljesen ellentétes személyiséggel rendelkeznek. És az a fajta pusztítóan hiteles határvonal, amit Watts meghúz a két figura között, egyszerűen lehengerlő. A rózsaszín szemüveg mögül szemlélődő, a belenevelt erőltetett vigyorral az arcán két méterrel a föld fölött röpködő lány után eget rengető változással alakul az elmeháborodott, agresszív, depressziós leszbikus szeretővé. Azt meg, hogy Watts mindeközben varázslatosan gyönyörű, fölösleges leírnom, hiszen úgyis tudja mindenki.

A Mulholland Drive egy minden ízében zseniális, lehengerlő, piszkosul egyedi mestermű, ami ha egyszer beszippant, soha a büdös életbe el nem enged, és ezentúl gyanakodva fogod fürkészni a világot, és az ismerősök arcát, rendszerint feltéve a kérdést: Vajon ez a valóság?