A horrorműfaj fontos megalapozói közül most háromról lesz szó röviden.
Dr. Caligari (1920)
Az őrült tudósos zsáner első fontos képviselője a némafilmkorszak horrortermésének kiemelkedő darabja. A történet elbeszélés az elbeszélésben, hiszen a főszereplő Francis (Friedrich Fehér) meséli el egy ismerősének hátborzongató tapasztalatait. Az ijesztő események egy vásáron estek meg. Ide érkezett a mutatványos tudós, Dr. Caligari (Werner Krauss). Szenzációs számában egy jóstehetséggel bíró holdkórossal (Conrad Veidt) hódít. Első fellépése után nem sokkal azonban gyilkosságok sorozata kezdődik meg a városban, Francis pedig Caligari-ra kezd gyanakodni. Az így kibontakozó krimiszál azért lépi túl a bűnügyi film határait, és válik végső soron horrorrá, mert a hangsúly nem annyira a nyomozásra, inkább a hátborzongató holdkórosra, és a városon eluralkodó rettegésre helyeződik. A zseniálisan elmaszkírozott Conrad Veidt vérfagyasztó néma képsorain, amelyek a sejtelmes zenei aláfestések segítségével így, beszédhang nélkül válnak igazán félelmetessé. A rendező Robert Wiene amúgy is gyakran él a szereplők arcát középpontba helyező, és csak a közvetlen környezetüket megvilágító beállításokkal, amelyek kifejezetten erős atmoszférát kölcsönöznek a komplett összképnek. Nagyon fontos továbbá megemlíteni a kiemelkedő díszletvilágot, ami a mai néző számára némi cyberpunk-hatást is sugározhat. A kiválóan megtervezett helyszínrajzok erőteljes, szögletes alakzatokból állnak össze, ezzel érzékeltetve a rettegő város nyugtalanságát. Wiene végül olyan fordulattal zárja filmjét, ami annyira erős, hogy mára már egészen elcsépeltté vált, de a nézők vélhetően ebben a produkcióban találkozhattak először ilyen típusú csavarral. Persze azért a kétely is ott mozog. Vajon tényleg így történtek a dolgok? 8,5/10.