Fiatalság bolondság, mondják mindig az öregek könnyelműen legyintve tizenéves rokonuk vagy ismerősük aktuális lelki bajára, hiszen saját tinédzserkorukat valamikor harmincadik életévük betöltésének környékén feledték el végleg és visszavonhatatlanul. Fiatalság bolondság, mintha a hosszú éveken át tartó, átsírt éjszakákon és maró csalódásokon keresztül vezető identitáskeresés akkora móka lenne, mint ingyen menetet nyerni az ország legmenőbb hullámvasútjára. Pedig nem az, hiszen miközben a fiatal lányok és fiúk mindenáron válaszokat akarnak kapni, felfedezni saját személyiségüket, meglelni létezésük értelmét, akarva-akaratlanul újra meg újra kitekintenek a felnőttkorra, amelynek részévé akarnak válni, mert valamiért biztosabbnak, határozottabbnak tűnik, mint a tizenéves világ napi rendszerességgel átalakuló szisztémája.
Lehet, hogy van fiatalság és vele együtt bolondság, de nem annyira a szórakozás és a könnyű élet keresztmetszetében, sokkalta inkább az identitásválság bizonyos pontokon szűnni nem akarónak tetsző krízisében.
Nadine (Hailee Steinfeld) sosem volt népszerű gyerek. Már kislánykorában is ok nélkül fellökték a menő arcok az iskolaudvaron, pont úgy, ahogy azt a kedves és aranyos kisgyerekek, valójában a szociális hálózat egyik legkegyetlenebb alfajának tagjai szokták tenni. Tizenhárom évesen elveszítette édesapját, és mire a bűvös tizenheteshez érkezik, élete már abszolút felismerhetetlen romokban hever. Míg bátyja (Blake Jenner) a közösség egyik legnépszerűbb figurája, addig Nadine leginkább közönyös és cinikus tanárával (Woody Harrelson) folytat keserű oltogatásokkal vegyes beszélgetéseket, közben pedig próbálja megőrizni egyetlen barátját, Kristát (Haley Lu Richardson). Egy reggel azonban rajtakapja a lányt, amint épp testvérével enyeleg a takaró alatt, ezzel pedig komoly esély mutatkozik arra, hogy a fiatal, önmagával állandó konfliktusban álló lány teljesen egyedül maradjon a szürke és kegyetlen világban.
A The Edge of Seventeen lényege és kivitelezésileg egyik legnagyobb pozitívuma a főhősnő karakterrajzában rejlik. Nadine másodlagos szocializációs közegének perifériáján tengődik, mindig is ez volt az osztályrésze. Sosem voltak barátai (Kristát leszámítva), ami nem is csoda, hiszen nem nevezhető túl nagy társasági személynek. Mindennapjait egyhangúan tölti. Orrba-szájba műkajákat zabál, mintha önmagát sem becsülné meg kellően, oly módon, aminek eredményeképpen azt érezhetjük, hogy nem is tekint magára igazi, teljes értékű emberként. Két chips meg jégkása között pedig cinizmussal vegyes megvetéssel méregeti és véleményezi a világot, miközben lépten-nyomon egyre mélyebb sártócsákba tapos a fiatalkori önutálat mocsarában botladozva.
Mert Nadine nem szereti önmagát. Tudja jól, hogy valami nincsen rendben vele, hiszen a bulikban szarul érzi magát, korosztálya képviselőit nem kedveli, saját generációjának kontextusbeli vonatkozásai pedig kikészítik. Ezen a vonalon a film hangyányi kritikát fogalmaz meg az Y és Z generációs fiatalok és kezdődő felnőttek életvitelét fókuszba állítva. Nadine a film egy pontján pont okos telefonja és serdülőkori dühe összefogásában követ el komoly hibát, ami később próbára teszi önbecsülését is. Ugyanakkor áranyalásképpen az is nyilvánvalóvá válik, hogy pont ez a pont szükséges az elkerülhetetlen karakterfejlődés helyes irányba állításához. Ez utóbbi vonulat a cselekményvezetés főrugója, erre épül a komplett bonyodalom. Nadine feladata az, hogy kompromisszumot kössön saját magával és a világgal, hiszen így meglelheti az önsajnálatból és a keserű, kamaszi önmarcangolásból kifelé vezető utat. A megoldást hozó fordulópont az előzmények tekintetében kissé hirtelen csapásnak hat, nincs elég jól felvezetve, de az üzenet ezzel együtt is megfelelő hatásfokkal érvényesül.
Igen, mert folyik a tizenéves massza, tombolnak a házibulik. A menő srácok minden lányt megdugnak, a jó csajok meg persze fűnek-fának oda is adják magukat. A The Edge of Seventeen kontextusában mindenképpen érinti ezt a fontos válságpontot, ami a középiskolás korú fiatalok életmodelljét abszolút jellemzi. A saját és a másik nemmel való ismerkedés, a popularitás folyamatos hajszolása és az irreális célokról való álmodozás balsejtelmű koordináta-rendszerében a józan ész origójától egyre távolabbra sodródnak az amúgy megbecsülendő és sokra hivatott egyéniségek, akik közül a szerencsésebbek valahol majd huszonéves koruk tájékán-derekán újra visszatalálnak a helyes útra, de lesznek szép számmal olyanok is, akik végleg elvesznek az identitás komplex útvesztőjében.
Vannak filmélmények, amelyek nézése közben érezzük, hogy nem világmegváltó alkotással van dolgunk, nem is feltétlenül eredeti produkciót látunk, viszont mégis felhőtlenül szórakozunk, a játékidő pedig úgy repül, mint Michael Fassbender az Assassin's Creed jobb pillanataiban. Szóban forgó produkció halálos pontossággal lövi be magát ebbe a kategóriába. Mi is ez? Természetesen, ahogy azt már bekezdésekkel ezelőtt kikövetkeztettétek, coming of age típusú alkotásról van szó. Zsánerén - vagy talán tekinthetjük már önálló műfajnak is, ezen lehetne vitatkozni a filmdráma vonzatában - belül nem mutat komolyabb újítást, cselekménye nem tartalmaz előre sejthetetlen fordulatokat, mondanivalója pedig annyira evidens, hogy szinte már a mű címe és posztere alapján meg lehet fogalmazni.
Nem, nem eredeti. De annyira kurva jól van összerakva, hogy azt nem szégyen megkönnyezni. A The Edge of Seventeen cselekményvezetése az általam az utóbbi időben látott egyik legmasszívabb ok-okozati rendszer keretei között épül fel, a történet megszerkesztése precíz és izgalmas, Kelly Fremon Craig elsőfilmes rendezőnő direktori teljesítménye pedig egyetlen pillanatig sem unalmas, pörgős filmélményt prezentál.
Amikor Hailee Steinfeld feltűnt első mozifilmes szerepében, nem másban, mint A félszemű című westernfeldolgozásban, egy csapásra felfigyelt rá az egész világ, és nemigen mondta senki azt, hogy nem megérdemelt az Oscar-jelölés. Azóta is láthattuk a fiatal színésznőt érdekes filmekben, de mégis ez a mű az, amivel újra szintet tudott lépni. Itt végre lehetőségeket kapott, olyan jellemrajzot, amiből karriert lehet építeni. A Golden Globe-jelölés abszolút megérdemelt volt, de én az Oscar-nominációt sem sajnáltam volna Steinfeldtől. Hihetetlen produktumot láthatunk a főszereplőtől. Minden mozzanatában hiteles, természetes, karakteréhez híven zseniálisan cinikus, és mindezt úgy, mintha a világszínvonalú színészi alakítás lenne a legalapvetőbb dolog az életben. Steinfeld úgy játszik, ahogy te reggel kimész a boltba. Fiatalkora ellenére rutinosan, figuráját gyönyörű részletességgel keltve életre. A mellékszereplők gárdájára sem lehet panaszunk. A jó öreg Woody Harrelson előtt persze már akkor is leborulnánk, ha egy felborított szemeteskukát játszana, pláne amikor hoz egy ilyen rendkívül megkapó jutalomjátékot. Haley Lu Richardson, a Széttörve hülye libája ezúttal jóval szimpatikusabb szerepben asszisztál korrekt módon a főszereplőnőnek, és a Nadinehez közeledni próbáló srác szerepében látható Hayden Szeto is igazán ügyes produktumot prezentál.
A The Edge of Seventeen kihagyhatatlan filmélmény. Újfent megjegyezném, hogy nem azért, mert eredeti lenne, mert nem az. Minden képkockáját láttad már, de már rég láttad ennyire profin tálalva. Szellemesen tragikus, életszagúan humoros és mélyrehatóan emocionális. Nagyszerű mozgókép! 8/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
