Mi a franc folyik itt? - kérdezi Michael Fassbender a film egy kritikus pontján, és én megtudom érteni. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy a színész a forgatókönyvre adott valós reakcióját rögzítette a kamera. Valóban, nem kell sokat gondolkodnunk azon, hogy nagy átlagban miért nem működnek a videojáték-adaptációk. A játékos számára az interaktivitás élménye képezi a fókuszt, amikor valamilyen programban elmerülve igyekszik teljesíteni a küldetéseket és kimaxolni a rendelkezésre álló lehetőségeket. Így, hogy a befogadó figyelmének nagy része nem a történet mélységeire összpontosít, a fejlesztők megengedhetik maguknak, hogy egyszerűbb, sablonosabb cselekményeket öntsenek évről évre egyre megkapóbb grafikai mintába. Viszont a moziban kiesik az interaktivitás lehetősége, ekkor pedig sor kerül arra, hogy a történet önmagában is megmérettessen. Sajnos ekkor szokott nyilvánvalóvá válni, hogy ezen sztorik többsége könnyen elunható, ha mi magunk nem alakíthatjuk az események láncolatát. Üdítő kivételek persze akadnak. Hogy az Assassin's Creed közéjük sorolható-e?
Igen is, meg nem is.
Cal Lynch (Michael Fassbender) fiatalon elveszítette édesanyját. Ezt követően, harminc éven át tartó züllés és balhék után egészen a méreginjekcióig jut. Nem kér az imából, sem a szép szavakból, csupán arra vár, hogy végre az egész szar véget érjen. Ám valójában ekkor veszi kezdetét élete igazi küldetése. A halálos ítéletet csak látszólag hajtják végre, valójában szabotálják, majd Cal-t egy titkos társaság rehabilitációs intézményébe szállítják. Itt találkozik hősünk Dr. Sophia Rikkinnel (Marion Cotillard), akinek legfőbb célja, hogy kiirtsa az erőszakra való hajlamot az emberi lényekből. Ehhez szüksége van valakire, aki génjeiben hordozza az agressziót. Cal nem örül annak, hogy ráesett a választás, de kénytelen belépni az Animusba, ami a génemlékezet felhasználásával visszarepíti a múltba, hogy megfigyelhesse egyik őse tetteit. Aguilar (Michael Fassbender) az Asszaszin eskü hű szolgálója volt és a spanyol inkvizíció tombolása közepette azért küzdött, hogy a templomos lovagrend előtt lelje meg az emberiség egyik legnagyobb kincsét, az Éden Almáját.
A promóanyagokat és előzeteseket nézve az volt a legnagyobb kérdés bennem, hogy egészen pontosan mi is az az Animus. Emlékezőgép, netán időutazó masina vagy olyan szerkezet, ami párhuzamos valóságokat hoz létre?Vajon a készítők megfogják magyarázni vagy inkább csak blöffölnek, esetleg nem is foglalkoznak mélyebben a sztori eme fontos elemével? Szerencsére megmagyarázzák, legalábbis a fő kérdésekre úgy-ahogy megérkezik a válasz. Igaz, a fináléban a készítők kavarnak egy testes kört kotyvalékukon, hogy megint csak ne legyen egyértelmű a dolog.
És habár az Animus funkciója szódával elismerhető módon megnyílik a néző előtt, a gép háttértörténete közel sem világos. Itt egyértelműen a forgatókönyv elkerülő mechanizmusát figyelhetjük meg. Jó az alapötlet, de a science fictionhöz az is hozzátartozik, hogy a fikciót hihető, hiteles alapokra építjük. Enyje, hát ez pedig nem jött össze a produkciónak. Sajnos a többi elem figyelembevétele után a történet nagy egészéről is hasonlóakat lehet elmondani. Az Assassin's Creed forgatókönyve zavaróan egyszerű és felületes, ráadásul pont annyira sablonos, mint egy tucatszerű, kisgyerekek igénytelen szórakoztatására szánt rajzfilm. Nagy és titkos szervezetek évszázadok óta küzdenek a rejtélyes és hatalmas ereklyéért, amely természetesen misztikus vonzattal is rendelkezik. Az év egyik legjobban várt filmjétől azért had követeljünk már egy kicsit többet.
Tény és való, hogy a szabad akarat motívuma szépen érvényesül a történetben. Ez a tartalmi világ egyetlen eleme, ami megtalálja helyét a mondanivaló átadásához és az érvényesüléshez vezető úton. A sas-szimbólum, a főhős szándékával szemben felállított párhuzam és a halvány, de jelenlévő vallási töltet szép, korrekt módon mutatják be az eredendő, sokat tárgyalt emberi jellegzetességet.
Utóbbitól eltekintve viszont a produkció kínosan gyenge sztorival próbál imponálni nekünk. És ez nem jó. Ugyanakkor az Assassin's Creed mégis kihagyhatatlan filmélmény. Hogy miért? Hát azért, mert Justin Kurzel rendező olyan beteges gyermeki lelkesedésbe keveri az akcióhoz való kiváló érzékét, hogy azt nemes egyszerűséggel meg kell könnyezni. Az Assassin's Creed gyönyörű film. Mármint vizuálisan. A jelenetkoreográfiák lenyűgözőek, a színek varázslatosak, a beállítások sorából pedig százszámra lehetne háttérképeket gyűjtögetni. Kurzel jól bánik a fény-árnyék hatással, olyan lehetetlen helyekre is rak kamerákat, amelyekre sokan nem is gondolnának, a vágószobában pedig a felhőtlen és pörgős szórakozás szellemében tákolja össze művét. És így lesz alkotása olyan film, amit rossz hallgatni, de annál jobb nézni.
Na meg a színészgárda! Michael Fassbender és Marion Cotillard határozott és kételytől mentes elismerést érdemelnek, amiért ennyire erősen és hitelesen képesek parádézni egy ilyen bénán megírt forgatókönyvben. Fassbender arcjátéka gyakorta mesteri még akkor is, ha néha kifejezetten úgy tetszik, mintha unná ezt az egészet. Cotillard pedig viszi a prímet. Tény és való, furcsa egy ennyire komoly színésznőt ebben a bugyuta sztoriban látni, de ugyanakkor örülhetünk is, mert tekinthetjük ezt egyfajta próbatételnek is. Talán ezáltal lesz végérvényesen igazán nagy művész a hölgyből. Hogy csontig hatoló, velőtrázóan hiteles egy olyan filmben, amiben ennek látszólag semmi helye nem lenne. Aztán itt van még Jeremy Irons, aki már csak a jutalomjátékra figyel. Megbékélt azzal, hogy az ő ideje már elmúlt, ennek megfelelően nem is akar meghatározó produktumot prezentálni, de alakítása azért persze mégis több, mint korrekt.
Az Assassin's Creed összességében buta, klisés, egy ponton túl már kifejezetten fárasztó film, viszont Justin Kurzel megbabonázó tehetsége okán nagyszerű mozis látványélményt is szolgáltat. Hát igen, kétoldalú alkotás, de így kell szeretni, vagy így kell utálni. Ez már rajtatok áll. 7/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
