M. Night Shyamalan karrierje nagy durranásnak indult. Az ezredfordulón úgy tűnt, olyan filmművészről van szó, aki képes lesz felfokozott eredetiséget, különleges új hangot vinni a hollywoodi gépezetbe. Bemutatta a Hatodik érzéket, A sebezhetetlen-t és a Jelek-et, a világ meg csak nézett kerek szemmel a misztikum és a thriller világának friss és kreatív prófétájára. Aztán, mintegy varázsütésre, valami rosszra fordult. Shyamalan elkezdett rossz filmeket csinálni. A falu-nak még úgy-ahogy megvan a maga rajongótábora, de a későbbiekben olyan címek érkeztek a műhelyből, mint Az esemény, Az utolsó léghajlító és A Föld után. Az író-rendező pedig teljesen kijátszotta magát a rajongók kegyeiből, akik így már nem is értelmezhetők rajongóként. Amikor megjelentek a Széttörve első kedvcsinálói, mindenki reménykedni kezdett abban, hogy ez lehet Shyamalan nagy visszatérése.
Vajon sikerült neki?
Kevin (James McAvoy) disszociatív identitászavarral küzd. Nem is akármilyennel. Testében huszonhárom különböző személyiség lakik, akik különös rendszerben szerveződve határozzák meg, hogy épp ki léphet a fénybe, azaz ébredhet öntudatra és irányíthatja a férfit. Amikor Kevin egyik nemkívánatos személyisége elrabol három fiatal lányt, egyértelművé válik, hogy a férfi diagnózisa szintet lépett, és immáron komoly veszélyt jelent környezetére. Miközben a fogságban tartott fiatalok, a traumától terhes múlttal rendelkező Casey (Anya Taylor-Joy) vezetésével mindent megtesznek a szökés érdekében, Kevin sötétebb énjei baljós, sejtelmes félmondatok elejtésével vetítik előre valami rossz és végzetes, egy bizonyos szörny közeledtét.
Mi lesz a súlyosan beteg emberekkel? Azokkal, akiknek önhibájukon kívül épült fel az éjsötét és jéghideg mentális börtön bensőjükben, akiknek lelkét vasmarokkal tartja fogva régmúlt, gyermekkori traumák utóhatása, elviselhetetlenül brutális terhe. A Széttörve alapvetően ezen a gondolatcsokron igyekszik rugózni. A pszichiátriai kezelésre szoruló emberek legvégletesebb diagnózisban szenvedő csoportjának kilátástalansága kerül fókuszba. Dr. Fletcher (Betty Buckley) mindent megtesz azért, hogy segítsen Kevinen, de keze megvan kötve, hiszen mindenekelőtt a szakmával kéne szélesebb körben elfogadtatnia azt, hogy létezik ennyire súlyos tudathasadási forma. A közember viszonyulása, a betegek irányába tanúsított hibáztató magatartása is kap némi reflektorfényt a pszichiáter szomszédasszonyának képében. A gond az, hogy előbbi két vonulat jóformán csupán egy-egy jelenetben manifesztálódik, így nem sikerül komolyabban kibontani a témakört, pedig lehetne róla beszélni bőséggel.
Minden, amit a tudathasadásról, vagy ahogy sokan tévesen diagnosztizálják, skizofréniáról, esetleg mondjuk úgy, hogy a disszociatív személyiségzavarról tudsz. Vagy tudni vélsz. Filmekből, pletykákból, szájról szájra terjedő legendákból és persze a jó öreg televíziós, na meg a bulvármédiából sokféle teóriát, példázatot és történetet ismerhettünk már meg a jelenség kapcsán. A Széttörve ezeket gondosan fel is vonultatja. A legegyértelműbb, egydimenziós, úgy is mondhatjuk, hogy asszociációs alapon bárkinek az eszébe ötlő jellemzőket gyűjti össze a betegségről, majd gondosan fel is sorolja őket. Ez a vonás eléggé azt sugallja, hogy a forgatókönyv megírása során nemigen került sor tudományos utánajárásra, kutatásra, esetleg orvosi konzultációra. A sztori rendkívül felületes.
Ráadásul a történetbe belevegyül, a finálé felé haladva pedig egyre erőteljesebben dominál a misztikus vonal. Mondhatnánk, hogy bátor lépés a tudományt és a természetfelettit párhuzamba állítani, és egy egészként kezelni, ha Shyamalan nem ennyire hihetetlenül bénán csinálná. A valóságtól való elrugaszkodás sajnos a legkisebb mértékben sem áll jól a produkciónak, ami jól szövegezett pszichothrillerként egészen ügyesen megállhatná a helyét. A szkript azonban teljesen más irányba megy el, a pszichológiai vonal pedig abszolút mértékben elhalványul az utolsó huszonöt percre, amikor már a legcsekélyebb értelmet vagy logikát, esetleg eredetiséget is kár keresnünk a sztoriban.
A rosszul megírt forgatókönyvben egyetlen korrekt vonulat fedezhető fel. Ez nem más, mint a karakterépítés. Shyamalan érezhető tudatossággal, viszonylag nagy gonddal igyekszik jól rétegzett figurákat elhelyezni a történetben, és bár az izzadtságszag messziről szaglik, végül nagy nehezen összerakja a dolgot, még ha nem is makulátlanul. A népszerű lány és az antiszociális lány között feszülő esetlen ellentétet szerencsére az expozíció után sikerül elfelejteni, így később több tér jut a pozitív főszereplő, Casey jellemrajzára. Nem feszegeti az írói fantázia határait, de azért ügyesen össze van tákolva, és a párhuzam is jól működik Kevin karakterábrázolásbeli alapvetéseivel. Mindenképpen jó pont, hogy Kevin személyiségei nem a leginkább sztereotip jellemekből, kiemelten jellegzetes, egydimenziós embertípusokból tevődnek össze, hanem itt-ott van bennük egy-egy csavar, némi összetettség. Ezentúl még Dr. Fletcher elhivatott, de magányos személyiségképét is sikerül jól tálalni.
A karaktereken túl lépve viszont nem lelünk számottevő köszönetet a Széttörve történetében. Ugyanakkor meg kell adni a rendezőnek, hogy ebben a minőségében, tehát a direktori munka háza táján igencsak szemrevaló teljesítményt produkált. A Széttörve filmtechnikailag nem egyszer húz egészen zseniálisat. A változatos kamerabeállítások dinamikussá teszik az összképet, a mozgáson alapuló jeleneteknek pedig erős húzásuk van. Így egyértelműen sikerül kivédekezni az unalom veszélyét, amit a rossz forgatókönyv magabiztosan tudna eredményezni.
A produkció nem utolsósorban azért tűnt különösen ígéretesnek, mert a főszerepet James McAvoy vállalta el, aki eléggé minőség-centrikusan építi karrierjét, igyekszik jó filmekben feltűnni. És habár a választása most összességében mellé ment, panaszkodni nincs oka, mert legalább lehetősége nyílt egy óriásit parádézni. A fene se tudja hogyan, de McAvoy játéka valami elképesztő. Egy ennyire gyenge történetben, a felületesség minden átkát elhárítva ilyen sokrétű, megbabonázóan hatásos, változatos érzelmekben dúskáló produktumot prezentálni óriási teljesítmény! Valóban elhittem a színésznek, hogy Kevin személyiségei egymástól teljesen elkülönülnek, jóformán önálló életet élnek. Ahhoz hasonló érzés fogott el, amit az Orphan Black nézése közben szoktam tapasztalni. Tudom, hogy mindegyik klónt Tatiana Maslany játssza, de a karakterek mégis tökéletesen elszeparálódnak egymástól. Ez lélegzetelállító színészi munka, és James McAvoy itt valami hasonlót alkot.
Könnyen lehet, hogy Shyamalan színészvezetési fronton is biztos kézzel fogta a gyeplőt, mert a női főszerelő, Anya Taylor-Joy is rendkívül erőteljes alakítást nyújt, de a mellékalakokra sem lehet panaszunk.
Összességében tehát nagy kár ezért a filmért, mert tényleg jól van rendezve, és remekül érvényesül benne a színészi munka. De nincs mit tenni, ha a forgatókönyv úgy... szóval ahogy van. M. Night Shyamalan teste fölött tán átvette az irányítást a művész egy olyan személyisége, aki nem jó az írásban. Hmmm, talán a Széttörve segélykiáltás...
Na de viccen kívül, Shyamalan is tudja jól, hogy már nem fénykorát éli. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a film zárójelenete, ami egyfajta slusszpoén akar lenni, bár kicsit sem illik az összképbe. Természetesen nem spoilerezem el, hogy miről van szó, de a szóban forgó záróakkorddal, mintha azt mondaná az író-rendező a nézőknek: Kérlek, emlékezzetek rá, hogy én valamikor régen jó filmeket csináltam! 5,5/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
