Nemrég a Szárnyas fejvadász kapcsán hoztam szóba, hogy mekkora csodát képes művelni az ember álláspontjával egy-egy jól irányzott, általában az adott filmmel való első találkozás után évekkel később nyélbe ütött újranézés. Való igaz, vannak olyan alkotások, amelyekkel vélhetően túlságosan korán ismerkedtem meg, olyan, éretlenebb korszakomban, amikor még nem rendelkeztem elég, a világról és annak dolgairól alkotott ismerettel ahhoz, hogy megértsem, mit is akarnak mondani eme művekkel készítőik. Annak idején, amikor nagyjából tizenhat évesen belefutottam az általam amúgy rendkívül sokra tartott Stanley Kubrick egyik legnépszerűbb munkájába, a Ragyogás-ba, kifejezetten negatív véleményen voltam róla. Egy közelgő toplistám kedvéért most újranéztem, és a keserű csalódás emléke hirtelen kifejezetten erős filmélménnyé formálódott.
Hegyvidékes övezetben, erdőségekkel körülvéve áll egy szálloda. A szezon éppen befejeződik, hiszen közeleg a tél, amikor senki nem tartózkodik a zorddá váló időjárási körülményeknek köszönhetően valóságos börtönné váló épületben. Senki, kivéve a gondnokot és családját. Jack Torrance (Jack Nicholson) könyvet szeretne írni, így számára éppen kapóra jön az állással járó öt hónapnyi nyugalom csábító, ihletet ígérő ajánlata. Feleségével, Wendyvel (Shelley Duvall) és kisfiával, Dannyvel (Danny Lloyd) beköltöznek a régi falak közé, ahol magukra maradnak. Jack belekezd írói projektjébe, de nemigen jut egyről a kettőre, viszont elméjét megfertőzi az épületben lakozó meghatározhatatlan borzalom, ami fokozatosan taszigálja mentalitását az őrület józanságra áhítozó agyarai felé.
Kubrick kevés szereplőt mozgató, mégis monumentálisnak ható története a pusztító téboly jelensége köré épül fel. Parádézik az elmebaj, amelynek a házastársi válság talán csak következménye, de könnyen lehet, hogy részben kiváltó oka is. Jack elindul a lejtőn, innentől kezdve pedig bármikor megérkezhetünk arra a pontra, ahol már Wendy és Danny élete is haláltáncot jár azon a kötélen, amelyet a Jack ép eszét elnyelő szakadék fölé feszítettek ki. Alapvető keretei között a Ragyogás tulajdonképpen sajátos interpretációja a konfliktusba fúló nukleáris családmodellnek, ami hiába tűnt kezdetben tökéletesnek, végül az erőszak és a félelem martalékává válik. A film tulajdonképpen a családon belüli erőszakról is mesél, ami különösen nagy szó, hiszen a lényegi tartalmat tekintve egészen más mozzanatokon van a hangsúly.
Egy régmúlt vétken. Olyan bűn köszön vissza az ódon épület falai mögül, a baljós megvilágításba burkolózó folyosókon, amelynek már régen el kellett volna vesznie a történelem homályában. Egyszer régen dolgozott a szállodában egy másik gondnok, aki megtébolyodva, egy baltával mészárolta le feleségét és két kislányát. Jack persze legyint a történetre, még viccelődik is, amikor azt mondja, hogy kísértethistóriák iránt érdeklődő nejének mennyire tetszeni fog a rémes múltidézés. A gond az, hogy az emlegetett múlt nem legyint ilyen könnyelműen a jelenben élő szerencsétlenekre. A megfakult, elsárgult és szétfoszlott borzalom még él és létezik, és most, átokká gyűlve csap le Jackre, akiről az egyik, rendkívül zaklató hangvételű párbeszéd során kiderül, hogy jó eséllyel mindig is sorsszerűen kapcsolódott ehhez a pokoli helyhez, és sátáni történetéhez.
A ragyogás képessége olyannyira fontosnak ítélt eleme a filmnek, hogy még a címadó pozíciót is kivívta magának. Épp ezért célszerű ha nem is hosszan, de legalább néhány mondatban elgondolkodnunk azon, hogy vajon miről is van szó. Danny már az expozícióban belekeveredik abba a különös beszélgetésbe, amelynek keretei között a szállodai konyha főszakácsa felfedi előtte a titkot, miszerint, ahogy ő, úgy a kisfiú is birtokában van a ragyogásnak, ami van annyira menő tulajdonság, hogy még Bryan Singert is érdekelheti egy jövőbeli X-Men crossover vonzatában. Tulajdonképpen egyfajta telepátiás jelleggel bíró elmemunkáról van szó, amely magával hozza az átlagember által ismert valóságértelmezés kronológiailag értelmezett, és az anyagi világ tekintetében is végbemenő kiszélesedését. A ragyogásra képes egyén látja mindazt, ami megtörtént, és azt is, ami még csupán közelít a megvalósulás sorsfordító pontja felé.
A múlt, a jövő és a jelen csodálatos időparadoxonná olvad össze, ahogy Jack száguld a teljessé váló téboly állapotának origójába. A főszakács azt is elmondja, hogy egyesek, akik magukban hordozzák a ragyogást, inkább megtagadják saját különlegességük elismerését, nem hisznek létezésében. Arra is utalást tesz, hogy a ragyogás hajlamos családban maradni, így könnyen lehet, hogy a kezdetben csupán Danny által ismert, másodlagos síkon mozgó, sötét emlékekből táplálkozó világ azért vonja magába még kisfiánál is mélyebben, a jóval hitelesebb fizikai interakció szintjén Jacket, mert a férfi maga is képes ragyogni, de a hosszú éveken át történő elfojtás eredményeképpen az adottság végül eszelős téboly kíséretében tör elő belőle azon a helyen, ami annyira üres és unalmas, hogy nincs elegendő inger, amivel továbbra is a mélyben lehetne tartani. Az egészen különleges, a szellemvilággal is áthallásba kerülő kontextusrajz így kényszeríti főhősünket arra, hogy a több évtizeddel korábban végbement brutalitás tulajdonképpeni reinkarnációjává váljon.
Kubrick nemigen készített horrorfilmeket, de ezt az egyet nagyon odatette, nem csak a komplex és sokrétű történet, hanem a hatáskeltés terén is. Már önmagában a kis Danny Lloyd castingja is meglehetősen rémületes, ugyanis a kisfiú annyira idegesítően játszik, hogy az már-már horrorisztikus. Na de viccen kívül, kétségtelenül meg kell említeni Danny ragyogásának furcsa és ijesztő hozadékát, ami tulajdonképpen egyfajta sajátos tudathasadás képében manifesztálódik. A srác szájában "lakik" valaki, aki tud dolgokat, és folyamatosan tanácsokat suttog a gyerek fülébe kaparó, fület bántóan éles, túlviláginak tetsző hangján. Mindehhez társulnak a rendező megrázóan félelmetesre komponált vágástechnikájának keretei között megelevenedő rémképek, sátáni látomások, melyek közül a fürdőkádban relaxáló, rothadó vénasszonnyá változó meztelen nő emelkedik ki leginkább, de persze a legyilkolt kislányok megjelenítése is hajlamos a rémálomkeltésre.
Mégis, pusztán csak ezen vizuális ingerektől még nem rohannánk a falnak. Ami igazán kikezdi idegrendszerünket, az a világtól való elzártság érzése. Nincs segítség. Közel s távol senki, aki segíthetne. Még a halovány reménysugárként feltűnő egyetlen ember is hamar elesik a Jack tébolyával szemben vívott harc során. Nem, Kubrick elszeparál bennünket az emberiségtől, bezár egy sajátos világba, egy önző törvények alapján működő, vesztünket kívánó dimenzióba. Hiába óriásiak a belső terek, klausztrofób hatásuk durvább, mint az utasokat magába záró, tönkrement felvonóé, hiszen inkább tetszenek labirintusnak, mint valódi otthonnak. Nem is véletlen, hogy a szálloda mellett, a birtokon húzódik még egy valódi, sövények között úszó és kígyózó útvesztő is. A történet egy pontján anya és fia tölti itt kellemesen az idejét, együtt játszanak, a fináléban viszont a halált és életet mérlegre helyező hajsza színterévé válik, ezzel alkotva meg a békés létezés és az erőszak ölelésében történő elmúlás ellentétpárjának fizikai leképezését.
Jack karaktere mindezen környezeti és tartalmi tényezők között önmagában is rémisztővé válik. Ő a főhős, a biztos pont. Minden narratív szabály azt szorgalmazza, hogy neki kell pozitív hősként helytállnia, rendet vágni a családjára leső gonosz erők között. De nem. A Ragyogás legnagyobb erőhatását azzal fejti ki, hogy fejbe rúgja a történetmesélés józan szabályait, majd ájult testeiken felépíti az antihős forradalmi megfogalmazását és ábrázolását. A legijesztőbb az, hogy a történetvezetés mocsarában botladozva egyetlen pillanatra sem látjuk meg a másik opciót. Mintha Jack, a korábban említett sorsszerűség megidézésének jegyében, kezdettől fogva arra lenne predesztináltatva, hogy beteljesítse a szálloda falai között sikító halott lelkek beteges és perverz vágyait. Hogy rajta keresztül megismételhesse önmagát a történelem. Persze mindez Jack Nicholson korszakformáló alakításában történik, amit már akkor minden idők egyik legnagyobb színészi teljesítményének tartottam, amikor magát a film összképét még nem is igazán szerettem.
Stanley Kubrick még távolról sem az a rendező, aki műveiben elhanyagolná a filmtechnika lehetőségeiben rejlő potenciál mélységes kiaknázását, persze, ha ilyen művész lenne, nemigen válhatott volna legendává. De azzá vált, és nem utolsósorban azon különleges kamerakezelési módszer okán, amit a Ragyogás-ban láthatunk. A folyamatos, lekövető mozgásoknak köszönhetően a nézői megfigyelőnek egyetlen pillanata sincs arra, hogy megpihenjen, szusszanjon, folyamatosan arra van késztetve, hogy figyeljen, és a kamerával együtt robogjon vagy legalábbis óvatosan merészkedve baktasson a cselekmény hőseinek és gonosztevőinek nyomában. A szereplők állandó mozgásban vannak, csak nagyon ritkán teszik magukévá a nyugalmi állapotot, így a folyamatos dinamika abszolút jelenléte ténnyé válik és uralkodik. Mindennek tetejébe Kubrick istenien bánik a sokszor inkább hangeffektek együtteseként működő filmzenével is azért, hogy teljessé tegye alkotása hátborzongató hatásfokát.
Hát bizony ez van. A Szárnyas fejvadász után a Ragyogás is olyan filmnek bizonyult, amelynek ismeretét fel kellett frissítenem ahhoz, hogy megleljem valódi értékeit és lényeges tartalmi tölteteit. Tény, hogy hanyatt nem vágtam magam tőle, de rájöttem, hogy kifejezetten jó filmről van szó, amit méltán tartanak a horrortörténelem megkerülhetetlen alkotásának. 8/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
Ha szívesen írnál a blogra, jelentkezz a tagfelvételre!
