Az utóbbi évek felívelő magyar filmgyártása nem csak azért jó, mert megnőtt a minőségi hazai mozgóképek száma, hanem azért is, mert a lelkes fiatal alkotók igyekeznek mindenféle műfajban kipróbálni magukat. Nem csupán Oscar-díjas holokausztfilmet készítettek a közelmúltban magyar színekben, volt itt kísérleti dramedy (Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan), szellemes fekete komédia (Isteni műszak) és érdekes, fantasy töltetű vígjáték (Liza a rókatündér) is. Ezek persze csak kiragadott mozzanatok a széles és színes skálából, ami most még sokrétűbbé vált, hiszen érkezett egy igazi, hamisítatlan sorozatgyilkos-thriller a mozikba, ami ha valamit, hát kendőzetlenséget tud ígérni rendesen.

1957-ben megerőszakolnak és brutálisan meggyilkolnak egy fiatal nőt Martfű körzetében. Az elkövetőt hamar kézre kerítik, Réti (Jászberényi Gábor) pedig még beismerő vallomást is tesz. A férfit első fokon kötél általi halálra ítélik, ám ezt később életfogytiglani fegyházbüntetésre enyhítik. Nyolc évvel később újabb, kísértetiesen hasonló gyilkosságok történnek ugyanazon a környéken. Az eredeti ügyet vizsgáló nyomozó (Anger Zsolt) újra felveszi az események fonalát, ám a nyomok egyre bonyolultabb, kusza hálózattá sűrűsödnek, a gyanú pedig erősödik: Lehet, hogy annak idején egy ártatlan férfit küldtek börtönbe, sőt, majdnem bitófára.

Habár a bevezetőben fiatal magyar tehetségekről regéltem, Sopsits Árpád pont nem nevezhető újoncnak a filmgyártásban. Ugyanakkor rá is igaz az, ami a kezdő alkotókra. Számíthatnak az utóbbi időben magas lángon dolgozó Filmalap támogatására. Természetesen A martfűi rém is a szervezet támogatásával valósult meg.

Az igaz történeten alapuló produkció rendezésileg összességében jól működik. A képsorokon látszik, hogy tapasztalt, kiforrott rendező keze munkájáról van szó, ugyanakkor a mű teljessége közel sem makulátlan. Sopsits alkotása ugyanis nem mer egyedi lenni. A sajátosság kimerül a magyarországi szocialista rendszer képezte történeti kontextusban, a jelenetkoreográfiák viszont hol Gaspar Noét, hol pedig Lars von Trier-t juttathatják eszünkbe. Ráadásul az amúgy hangulatos filmzene kínosan emlékeztet John Carpenter Halloweenjének kultikus scorejára, a direktor ráadásul amerikai kollégájához nagyon hasonlóan használja ki a dallamokban rejlő feszültséget.

Persze ettől függetlenül A martfűi rém eléri a kívánt hatást, hiszen a kendőzetlenségre és a naturális erőszak-ábrázolásra építő produkcióból már tényleg csak a nemi szervek megmutatása hiányzik ahhoz, hogy az összkép száz százalékban megbotránkoztatóvá váljon. Habár a kemény brutalitás mögött nem fedezhetünk fel túl sok mélységet, az elmondható, hogy Sopsits a játékidő során gyakorta kreatív filmtechnikai megoldásokkal él, így például kifejezetten jól bánik az egysnittes jelenetekkel. 

A rendezés tehát, ha nem is eredeti, nagyjából a helyén van, viszont sajnálatos módon a forgatókönyvről már nem tudok ennyire elismerően nyilatkozni. A szkript egyik baja a direktori munkához hasonlóan a sablonosság, ám ezenkívül még a karakterdrámák alakításától és a fontos szálak vezetésének minőségétől sem lehetünk elragadtatva. A történet szereplőinek ábrázolása kimerül a krimi és a pszichothriller műfajainak kedvelt kliséiben, ami nem lenne akkora baj, ám még ezek a jól ismert karakterjegyek sincsenek megfelelően csúcsra járatva, így sokszor lehet az az érzésünk, hogy csak Jo Nesbo világának egy magyarosított, ám csupán szellemképes változatát látjuk.

A cselekmény három szinten rétegződik. Egyfelől figyelhetjük a bebörtönzött Réti kálváriáját, láthatjuk a korrupciótól sújtott nyomozási folyamat alakulását, valamint megismerhetjük a konfliktust kirobbantó sorozatgyilkos figuráját. Ezek külön-külön még úgy-ahogy működnek, ám a nagy egész részeiként gyakran elvesznek. A készítők hol felveszik az egyik szál ütemét, hol pedig hosszú percekre megfeledkeznek róla. Maga a krimivonal végül szépen kiteljesedik, igaz, nincs túlgondolva a dolog, de így legalább elmondhatjuk, hogy a film nem vállalt többet annál, amit teljesíteni tud. 

Már az előzetes alapján elég nyilvánvaló volt, hogy A martfűi rémnek nem a színészi játék lesz a legnagyobb erőssége. Valóban, nagyon sok a mesterkélten előadott, hiteltelenné váló szituáció. A gárda jó néhány tagja küszködik a megfelelő hangjáték eltalálásával, ugyanakkor még az összességében gyengébben teljesítő aktorokról is elmondható, hogy meglelik a maguk pillanatait a filmben. Így van ezzel Jászberényi Gábor és Hajduk Károly is. A prímet egyértelműen Anger Zsolt viszi, aki önmagához képest kissé alulteljesít, ám még így is akadnak kifejezetten emlékezetes jelenetei.

A martfűi rém összességében nem rossz, ám semmiképpen sem emlékezetes pszichothriller. Próbálkozásnak kétségtelenül dicséretes, de erről a szintről a műfaj magyarországi képviseletének azért még van hová feljebb lépnie. 6,5/10.