Tudod, van az a dilemma, hogy vajon a diliház lakói-e az őrültek, vagy a világ, ami a kényszerzubbonyba juttatta őket. És mi a helyzet a színészekkel? Kik a színészek? Mi, vagy ők? Mi, akik úgy éljük napjainkat, hogy sorsunk minden egyes mellékszereplőjének és statisztájának más arcunkat mutatjuk meg, vagy ők, akik a színpadon állva végre ledobhatják magukról a hétköznapok minden álarcát, és őszintén, csupaszon azonosulhatnak a művészettel, a lélekkel, a csodával. Megközelítés kérdése. Van azonban egy nagy gond.

Ebben a mocsoktól fuldokló világban élve egyre nehezebb épkézláb egyéni megközelítést kialakítani.

Riggan (Michael Keaton) színész. Ezt próbálja megértetni azokkal is, akik még mindig csak húsz évvel ezelőtti sikerszerepét, Birdman-t látják benne. Most színpadra lép, és gyerekkora egyik meghatározó művészének történetét tervezi megmutatni a közönségnek úgy, ahogy ő látja. Írja és rendezi a darabot, továbbá természetesen a főszerep eljátszását is elvállalja. Főszereplőnek lenni viszont nem könnyű, Riggan-ra azonban több frontos is ez a feladat vár. Főszereplőnek lenni a színpadon, főszereplőnek lenni a lánya (Emma Stone) életében, az új színészkollégával (Edward Norton) vívott, kicsinyes ego-küzdelemben, az elvárások és a kritikus (Lindsay Duncan) elleni csatában, valamint a saját fejében zajló, kínzóan dicső múltjával közösen eljátszott kamaradrámában.

Hihetetlenül komplex, sokrétű, magával ragadó történetről van szó. Alejandro González Iñárritu lerántja a leplet a való világról, megmutatja fajunk igazi arcát, legyőzi a tagadást, a tettetést, és nem engedi, hogy félrefordítsuk fejünket, nem hagyja, hogy a kényelmesebb, a könnyebb utat válasszuk. Kegyetlen hitelességgel mutatja be ezt az elcseszett társadalmat, ezt a beteg világot, ahol az értékrend kifejezése már valami egészen mást jelent, mint hajdanán. A néző vérre és akcióra szomjazik, nem búval baszott filozofálgatásra, ahogy azt a belső démon, a múlt fekete szelleme is felvázolja a főhős számára. Riggan egy fertőzött, elfajzott, korcs, gusztustalan rendszer sarja, olyan helyen él, ahol az emberek nem gondolkodni, hanem hülyülni, nem látni, hanem csak nézni, bámulni szeretnének. Napjaink csillogásban fürdőző szuperhőseit nézve fel-felsejlik benne, kiszól hozzá meghasadt tudatából egykori dicsősége. Persze kérdés, hogy mi az igazi dicsőség. Mi az érték lényege és jelentése ebben a közösségi médiával átszőtt, Hollywood-szabású világban? A Birdman cselekményvezetése szépen fokozatosan zúzza apró darabjaira az emberi faj álarcát, megmutatja korunk csúnya oldalát, és teszi ezt megbabonázó mennyiségű és minőségű, extrém hosszú párbeszédek, és fantasztikus nagymonológok formájában, miközben könyörtelenül görgeti előre a csontig hatolóan erőteljes sorsdrámát, amelynek kisugárzása jelenetről jelenetre válik egyre tragikusabbá. Nem, ez nem a főhős, nem Riggan tragédiája. Ez a mi tragédiánk, és ettől a felismeréstől válik egyenesen könnyfakasztóvá, melankolikussá, és megrendítővé ez a csodálatos remekmű.

A Birdman megtekintése után az is szemrebbenés nélkül fogja elismerni, hogy Alejandro González Iñárritu egy utánozhatatlan zseni, akinek ez eddig nem lett volna nyilvánvaló. A rendező elképesztő hatást generál azzal, hogy műve jelentőségét nem egyszerre próbálja legyömöszölni a torkunkon, hanem inkább lépcsőzetes, a gondos fokozatosság jegyében felépített történetvezetést alkalmaz. A direktor jelenetről jelenetre emeli az atmoszféra erejét, mindig csak egy kis pluszt ad az összképhez, míg végül eljutunk arra a szintre, ahol már lángol a vászon, és a körülötted lévő világ megszűnik létezni. Csak te maradsz és a film. Ez a történet, ez a parádésan őszinte, szégyentelenül igaz tragikomédia. Merthogy komédia. Tényleg az, ez nem csupán valami olcsó pletyka. A Birdman valóban a vígjáték műfaját erősíti,  Alejandro González Iñárritu részéről azonban ne számítsunk bugyuta, baromkodós hülyeségre. Alejandro González Iñárritu ugyanis intelligens, tonnányi drámai felhanggal nyakon öntött komédiát rendez. A Birdman-t egyfajta világgyűlölő, Hollywoodnak, a kritikusoknak, valamint (és ez a legfontosabb) a közönségnek is rendszeresen beszólogató humorvilág jellemzi. És, ha belegondolunk, mélységesen elkeserítő, hogy nevetünk akkor, amikor világunk lecsupaszítva, álarc nélkül, gusztustalan önmagában, tehetetlenül megszégyenülve áll a színpadon. És itt rejlik a Birdman ereje, itt válik ki Iñárritu zsenije, miközben a minimalista, és tulajdonképpen pontosan ezért lehengerlő filmzene dallami adják az ütemet a vörös szőnyeges összeomláshoz. Mindezt Emmanuel Lubezki észveszejtően zseniális kameramunkával köríti. A hosszú snittek, a szereplők arcjátékára fókuszáló beállítások, és a pazar megoldásokkal érzékeltetett időbeli ugrások együttese lenyűgözően összetetté varázsolja az év egyik legnagyszerűbb filmélményét.

Alejandro González Iñárritu színészvezetése lenyűgöző. Érezhető, hogy a gárda tagjainak munkája mögött mélységesen mély, alaposan átgondolt koreográfia rejtőzik. Minden egyes mozzanat, és arcrezdülés tökéletesen a helyén van. Olyasfajta színészi brillírozást hoz a Birdman, mint tavaly az Amerikai botrány. Michael Keaton visszatért! Nem tudni, mennyi időre, de most itt van, és kegyetlenül uralja a teret, miközben ádáz csatát vív Jake Gyllenhaal-lal az év színészének járó elismerésért. A főszereplő alakítása minden ízében lenyűgöző, átható, profi munka, lenyűgöző teljesítmény. A mellékszereplők többsége azonban, akár hiszitek, akár nem, még így is jobb Keatonnél. Emma Stone szenzációsan jó a deviáns, ideges természetű lány szerepében, játékából a karaktert teljessé tévő, pazar keserűségérzet árad. Naomi Watts, mint Riggan egyik színésztársa, szintén fantasztikus, bár nyilvánvaló, hogy tőle nem is vártunk mást. Zach Galifianakis stresszes menedzserként szerez néhány kellemes percet. Ám a prímet nem közülük viszi valaki. Nem, mert van itt még egy ember, aki még ebből a kiemelkedően zseniális társaságból is képes kimagasodni. Ő Edward Norton. Amit ez a csávó csinál a Birdman-ben, az nemes egyszerűséggel fantasztikus! Norton alakítása kirobbanóan ütős, a színész minden egyes arcrezdülése, az összes mozdulata mérhetetlen profizmust és beleélést tanúsít. Egyszerűen lenyűgöző, hihetetlenül pazar!

Alejandro González Iñárritu sodró lendületű, komplex mesterművet adott a filmvilágnak a Birdman képében. Maximálisan kiforrott kritika a világról, globális társadalmunk betegségeiről, és az egocentrikus, kicsinyes, zsigeri gyengeségről, ami emberi fajunk egyénre szabott, gyógyíthatatlan daganata. A játékidő minden egyes másodperce aranyat ér. 10/10.