A Marvel nem elégszik meg azzal, hogy univerzumot épít a mozivásznon, és ezáltal új trendet hoz létre a filmvilágban. Az alapvetően különálló, de mégis egy közös rendszert alkotó produkciók sora egyre bővül, de a forradalmasítók sem alszanak, sőt, újabb babérokra törnek. A Marvel egy ideje már a kis képernyőt is ostromolja, a hadművelethez pedig nem is szerezhetett volna nagyszerűbb szövetségest a Netflixnél. A nemrég bemutatott Daredevil szépen helytállt, ráadásul elindította a képregény adaptációk világának keményebb, véresebb, sötétebb, káromkodósabb vonulatát, így láthattunk olyan kalandokat, filozófiai gondolatokat, és durvulásokat, amelyek a nagy vásznas szuperhősös produkciókban nem kaphatnak helyett. Most megérkezett a következő Netflix-együttműködés, méghozzá egy nálunk tényleg csak a legnagyobb rajongók által ismert karakterrel, az emberfeletti fizikai erővel rendelkező Jessica Jones-szal a középpontban.

Jessica Jones (Krysten Ritter) már kamaszkora óta szuperképességekkel rendelkezik, erejével még a legnagyobb erőművészeket és súlyemelőket is lepipálja, de az átlagemberénél strapabíróbb az állóképessége is, ráadásul akkorákat tud ugrani, mint rosszabb napjain Hulk. Sokáig nem használta ki adottságait, ám amióta találkozott a puszta szavai általi agykontrollra képes Kilgrave-vel (David Tennant), élete más irányba tart. A férfi megalázta, meggyalázta, és szörnyű dolgokra kényszerítette. Jessica azóta magánnyomozóként igyekszik az emberek segítségére lenni, ám antiszociális mindennapjai hamarosan újabb fordulatot vesznek. Az egyik kliens ügye ugyanis bizonyítja, hogy Kilgrave visszatért, így kettejük kapcsolatának legsötétebb része még csak ezután következik.   

Kezdetben nehéz eldönteni, hogy minőségileg hova fog kifutni ez az évad. Az első két-három részben visszafogottabban araszol a történet, bár a főhősnő karakterében és narrációjában azért már ekkor is érzékelhető a potenciál. Mégis kissé lassan indul be a cselekmény, de érdemes türelmesen kivárni a kezdeti építkezés befejeződését. Kilgrave egy ideig csupán arctalan fantomként van jelen, ám amikor végre ténylegesen feltűnik a karakter, megváltozik a sorozat üteme és habitusa. Hirtelen nem csak egész jó, hanem igazán minőségi szórakozásnak örülhetünk, ami a komolyabb sztorik kedvelőinek a Daredevil-hez hasonlóan nagyobb élménnyel szolgálhat, mint Vasemberék mozis tombolásai (A tél katonája persze kivétel). Komor, darkos világ bontakozik ki a Jessica Jones epizódjaiban. A történet elsősorban a bűntudat több aspektusból való megközelítéséről szól, természetesen szórakoztató, akcióban dús, amerikaias köntösbe bújtatva.

Azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ennyi még nem lett volna elég ahhoz, hogy végignézzem a tizenhárom epizódot magában foglaló szezont. De akkor mégis miért daráltam be a cuccost? Hát a karakterek miatt. A Jessica Jones a Marvel filmes világának eddigi legjobb figuráit, jellemrajzait szállítja, az írók pedig brillíroznak, élvezet figyelni, ahogy a szereplők részről részre egyre többet mutatnak meg magukból egymásnak, ezáltal pedig a nézőnek is. A címszereplő alakjának bemutatása például az első rész első percétől a záróepizód utolsó pillanatáig tart, és annyira zsigeri, olyan hihetetlenül erős, és tartalmas, hogy arról nem lehet szuperlatívuszok nélkül beszélni. Tényleg remek! Kilgrave karakteréről hasonló jókat mondhatok el, hiszen az eddigi szuperhősös sztorik egyik legjobb főgonoszáról van szó. Összetett, traumatikus élményekből kialakult, bonyolult, de jól kidolgozott figura. Egymás nélkül azonban fele ennyit érnének, ugyanis Jessica és Kilgrave kapcsolata egészen pazar tálalásban érkezik. Lehet, nem hiszitek el, de engem Batman és Joker kapcsolatára emlékeztetett ez a vonulat, olyannyira erőteljes a halálos ellenfelek, ugyanakkor valahol egymást megértő barátok kontrasztja.

Az akciójelenetek terén helyenként kilóg a lóláb, de összességében jól mutatnak ezek a képsorok is. Mivel nem mozis produkcióról van szó, értelemszerűen minimálisabb zúzdákat láthatunk, de ezek soha nem akarnak többet teljesíteni annál, mint amennyire biztonságosan képesek, így elmaradnak a kínosabb effekthibák. És ha már a vizualitásnál tartunk, meg kell említenem a főcímet, ami úgy mutatós és stílusos, hogy a furcsa rajztechnikával készült képek közül tizenhárom nekifutás felhasználásával is csak egy töredéket sikerült megfejtenem. A zenei aláfestések is ügyesen komponált, a történet hangulati világához illő tételeket vonultatnak fel.

Krysten Ritter mögött már van jó néhány szerep, ám a legtöbben valószínűleg mégis a Breaking Bad második évadának heroinista lotyójaként emlékeznek rá. Az első egy-két epizódban úgy éreztem, a színésznő talán kevés lesz ehhez az amúgy meglepően jól megírt szerephez, de szerencsére hamar eloszlott az aggodalmam, mert Ritter, habár bombát nem robbant, eléri, hogy karakterének ellentmondásos lényege kellő erővel csapódjon le a nézőben. A képregények rajongói nyilván csuklóból asszociálnak Jessica Jones-ról Luke Cage-re, és igen, őt sem kell hiányolnunk, bár az életre keltő Mike Colter inkább hajaz beszélő G.I. Joe figurára, mint színészre. Feltűnik még Rachael Taylor egy fontos mellékszerepben. Igen, ő az a csaj, akiről epizódokon át fogsz elmélkedni, mire rájössz, hogy még az első Transformers-ben láttad, ám most kiderül, hogy nem csak szép szemei meg szőke haja, hanem visszafogott, de azért értékelhető színészi képességei is vannak. David Tennant némiképp ripacskodik, de azon sem lepődnék meg, ha ez lett volna a rendezői utasítás, ugyanis jól áll a karakternek.

A Jessica Jones első évada amilyen jellegtelennek tűnik első blikkre, annál izgalmasabb és sokrétűbb élményt nyújt, ha túljutunk a kezdeti alapozáson. Nem érdemes kihagyni, főleg azok nézzék meg, akiknek tetszett a Daredevil első évada! 8,5/10.