Év elején az egész világot sokkolta Philip Seymour Hoffman halálhíre. Az Oscar-díjas színész eltávozott, ám a nézőkre maradt hagyatékát nem szabad figyelmen kívül hagyni. Távozása előtt ugyanis Anton Corbijn rendezővel befejezték Az üldözött című hírszerzőthrillert. Benne van a pakliban a posztumusz Oscar Philip Seymour Hoffman számára? Igen. És jogos lesz, ha megkapja?

...

Naná, hogy igen!

A 2001-es terrortámadást Hamburgból szervezték meg, így azóta a német hírszerzés kiemelt fontosságot szentel a városban tartózkodó terroristák kilétének felderítésére. Günther Bachmann (Philip Seymour Hoffman), hivatalosan nem létező antiterrorista egységével megfigyel egy Hamburgba érkező csecsen férfit, egy bizonyos Issa Karpov-ot (Grigoriy Dobrygin), aki vélhetőleg egy Tommy Brue nevű bankárt (Willem Dafoe) keres. Az ügy tovább bonyolódik, miután Issa egy fiatal ügyvédnő, Annabel Richter (Rachel McAdams) segítségét kéri. A feszültség egyre fokozódik, a terv valódi lényegét pedig csak Günther, és csapatának tagjai tudják.

Ez a film istentelenül király! És ebben fontos szerepet játszik a tény, hogy Anton Corbijn tudja. A direktor tökéletesen tudja, hogy mit csinál. Kiválóan érzi, hogy ez a sztori az őszi környezetet, az állandóan fújó szelet, a sárguló leveleket, és a szürke környezetet kívánja meg. Benoît Delhomme operatőr ennek megfelelően hangolja a kameramunkát. A fakó színvilág húsba maró erővel dominál, még a napasütésben játszódó jeleneteket is mélyen áthatja. A direktor azt is tudja, hogy a párbeszédes szituációkat miként kell tökéletesen megkoreografálni. Minden egyes szó mögött több feszültség lapul, mint amennyit némely akciófilm teljes játékideje alatt felfedezhetünk. Corbijn mesterien teremt atmoszférát, ráadásul olyan erőteljeset, ami majd szétveti a mozitermet. És a rendező azt is tudja, hogy nem kell a sallang, hogy a néző nem kíváncsi a mellébeszélésre. Így csak a lényegre szorítkozik, mert egy darab fölösleges képkocka nem sok, de még ennyi sincs Az üldözöttben. Minden egyes másodpercnek létfontosságú jelentősége van, és ha a teljes élményre vágyunk, ajánlott, hogy odafigyeljünk az összes pillanatra. Mert ebben a filmben mindig történik valami. És ha ez nem lenne elég, akkor elárulom, hogy Anton Corbijn azt is tudja, hogy mikor kell felhasználnia Herbert Grönemeyer lehengerlően jó filmzenéjének dallamait a teljes értékű hatás elérésének érdekében.

A mű alapjául szolgáló regényt az a John le Carré írta, aki a Suszter, szabó, baka, kém eredetijének is a szerzője. Előbbi produkciónak gyakorlatilag az adta a báját (ami nélkül amúgy tökéletesen meglettünk volna), hogy jóformán egy szót se értettünk az egészből, annyira bonyolult volt a sztori. Ám Az üldözött egyáltalán nem követi a Suszter, szabó... eme vonását. Andrew Bovell forgatókönyve olyan történetet generál, amelynek minden apró részletére figyelnünk kell, hogy átlássuk, és megértsük a teljes képet, de ezúttal a feladatunk mégsem annyira nehéz. Mert a szkript tökéletesen érthető cselekményvezetés útján meséli el a történetet. A történetet, ami sok szereplőt mozgat, a történetet, ami számtalan részletből áll össze. Az összkép egyszerűen fantasztikus. Mindennek és mindenkinek megvan benne a helye, semmi hiányérzet nem marad bennünk a produkció megtekintése után. A történet kimért tempóban halad előre, de ez még véletlenül sem jelenti azt, hogy a film lassú folyású lenne. Mindenre jut idő, de az alkotók semmin sem rágódnak a kelleténél hosszabb ideig. A sztori fontos alappillére a tény, hogy az iszlám közösség irányába 2001 után kialakult sztereotípia és félelem igenis fontos. Mert Az üldözött szerint tény, hogy sokan közülük ártatlanok, de akad köreikben olyan is, aki holnap talán felrobbantja a gyerekedet. És nem, az eme üzenetet tolmácsoló Günther nem ítéli el az iszlám hitűeket, sőt, érezhetően sokra tartja őket. És pont ezért akar segíteni nekik úgy, hogy kiszűri soraikból a rohadt almákat, a terroristákat, a dzsihádistákat. És ez az arany középút bizonyul a tökéletes magatartásnak. És természetesen nem feledkezhetünk meg a szent célról sem, ami abban áll, hogy a világot biztonságosabb hellyé kell tenni. De valóra váltható-e ez a cél akkor, hogyha a hírszerzés alkotta test jobb karja akadályozza a balt? Mert a sztori mögöttes rétegében bujkáló főkonfliktus nem más, mint az elvileg egy oldalon álló szervezetek egymás elleni áskálódása, a piszkos, gyerekes hatalmi játszma, ami meghatározza az emberiség sorsát. Meghatározza az emberiség tragédiáját.

Micsoda színészi parádézás megy ebben a filmben! Philip Seymour Hoffman élete egyik, ha nem a legjobb alakításával búcsúzik a nézőktől. Mintha a színész érezte volna a forgatáson, hogy nem lesz több esélye, most kell apait-anyait beleadnia. És bele is adott mindent, a főszereplő félelmetesen hiteles játékot produkál, sőt, időnként még enyhébb humort is képes belevinni a komoly témákat feszegető sztoriba. És tudjátok mi az, ami még ennél is jobb? Hát az, hogy a gárda többi tagja gond nélkül tartja a lépést Hoffmannal. Rachel McAdams természetesen remekel, minden ízében kiváló alakítást produkál (az az enyhe németes akcentus veszettül ütős). Remélhetőleg a színésznő ezért az alakításáért végre megkapja élete első Oscar-jelölését, sőt! Grigoriy Dobrygin szintén kiváló, tökéletes a megtört, érzelmileg teljesen rokkant csecsen férfi szerepében. McAdams és Dobrygin közös jelenetei lélegzetelállító erővel bírnak. Tessék jól megfigyelni a jelenetet, amelyben gazdát cserél a karkötő! És azt, ami mögötte van! Néma köszönet az anyai gondoskodásért. Nagyon kemény... Nem feledkezhetek meg Willem Dafoe-ról sem, aki elképesztően sokrétű arcjátékkal hozza karakterét. Az imént felsorolt, főbb nevek mellett asszisztáló mellékszereplők (a legismertebb valószínűleg Daniel Brühl) szintén nagyon jók.

És előbb-utóbb megérkezik az utolsó öt perc. Az utolsó öt perc, amelyben filmtörténeti jelentőséggel bíró zárást láthatunk. A zárást, amelynek súlya földhöz vág, a zárást, amelynek emléke maradandó hatással ég az agyadba. Ugyanis sokkoló hirtelenséggel érkezik az óriási filmvégi fordulat, ami után Güntherben tudatosul, hogy az egész hiábavaló. Amiért az elmúlt időszakban, sőt, talán egész életében küzdött. Az egész hiábavaló. Mert ő biztonságosabb hellyé akarta tenni a világot. Viszont azt nem vette észre, vagy legalábbis nem volt hajlandó észrevenni, hogy miközben ő harcolt, a világ ellene dolgozott. 10/10.