Meghirdetésre került a IV. Olvasói Hét! Lehet küldeni a filmcímeket! Kattints ide!

1954-ben Ishiro Honda elkészítette a science fiction egy igazán fontos alapművét, a Godzillát, amelyben a Tokiót bedaráló őslény a nem egész egy évtizeddel korábbi nukleáris pusztítás szimbólumaként funkcionál, így a produkció a mai napig közel áll a japánok szívéhez, ahogy maga Gojira figurája is a szigetország popkultúrájának fontos szereplőjévé avanzsált, hiszen az isteni szörnyeteg a későbbiekben számos folytatást kapott. Az amerikanizálással először Roland Emmerich próbálkozott 1998-ban, ám a kész mű alaposan kiverte a biztosítékot gyakorlatilag mindenkinél, de a japánoknál aztán különösen. Ha ezt nézzük, akkor Gareth Edwards igencsak bátor, kalandvágyó lélek lehet (vagy csak jó sokat fizettek neki), hiszen hajlandó volt magára vállalni az újabb amcsi próbálkozás levezénylésének feladatát. Azt mindenképpen elmondhatjuk, hogy a Godzilla kapta az utóbbi évek blockbusterei közül az egyik, ha nem a legjobb marketingkampányt. Alaposan felcsigázták a publikumot a keveset mutató előzetesek, és a sejtelmes poszterek. Volt-e értelme várni a hatvanéves kultuszszörnyeteg legújabb eljövetelére? Hát, tulajdonképpen igen. De azért annyira mégsem.

Joe Brody (Bryan Cranston) mérnök, aki egy japán atomreaktorban dolgozik feleségével egyetemben. Egy átlagosnak induló napon, pont Joe születésnapján, azonban valami történik, a jelek szerint szokatlan természetű földrengés rázza meg a reaktort, az épületek összedőlnek, és nagy erejű sugárzás szabadul el, amit csak úgy lehet visszatartani, ha lezárják a fertőzött területet. Sok dolgozó sajnálatos módon bennreked, és köztük van Joe felesége is. Tizenöt évet ugrunk, Joe fia, Ford (Aaron Taylor-Johnson), felnőtt, és az amerikai hadsereg bombaszakértőjeként dolgozik, de azért időnként hazatér feleségéhez, Ellehez (Elizabeth Olsen), és ötéves kisfiához (Carson Bolde). Utóbbi azért eléggé kétségbeejtő, jó korán összerakták azt a gyereket, na de mindegy, nem ez a lényeg, hanem az, hogy a japánban maradt Walter White megunja a speedkotyvasztást, és nekiáll összeesküvés-elméleteket gyártani, arról, hogy vajon mi okozhatta a másfél évtizeddel korábban bekövetkezett tragédiát. Mint kiderül, egy, a reaktor alatt rejtőző, ősidőkből visszamaradott állat, azaz az ember számára egy gigantikus szörnyeteg, vagyis annak a bábja okozta a katasztrófát. A lény hamarosan felébred, és szárnyait kiterjesztve rémisztgetőkörútra indul, de persze célja is van, hiszen az asszony eközben Vegasban kaszinózik, márpedig peteérés van, szóval ideje párzani. Márpedig, ha csinálnak még néhány száz hozzájuk hasonló szörnyet, az azt jelenti, hogy nekünk kampec. Persze, a természet megőrzi a maga egyensúlyát, így Földanya riadóztatja az óceán mélyén pihenő Gojirát, hogy kúrjon már oda egy méreteset a túlhízott molylepkéknek.

A forgatókönyv karakterközpontú, az emberi szereplőket helyezi a centrumba, és ez tulajdonképpen jó ötlet. Persze, ezek a figurák nem Sin Cityből jöttek, és a Sons of Anarchy címere sincs a hátukra tetoválva, szóval nem túl bonyolult alakok, de a maguk módján azért szépen helytállnak a sztoriban. Van itt hőskomplexusos, hazaszerető katona, az igazságért küzdő, kissé megháborodott apafigura, mindentudó őslénykutató, meg családjáért aggódó anya is. Természetesen, nincsenek túlerőltetve a karakterek, hiszen a forgatókönyv nem vállal sokat, de a figurákról alkotott elképzeléseit, vázlatait azért többé-kevésbé hitelesen sikerül kiviteleznie. A karakterek közti kapcsolatok levezetése is egészen jól működik, ami kifejezetten üdítő a Tűzgyűrű nevetséges szappanoperája után, amit ugyan már csaknem egy éve láthattunk moziban, de az volt a legutolsó óriásszörnyes zsánerfilm, szóval az emlékek még aktívan élnek.

A cselekményvezetés sajnálatos módon túlzottan vontatottra sikeredett. Értem én, hogy nem lehet rögtön megmutatni Godzillát, előtte egy kis karakterdrámával meg a másik szörnnyel fel kell vezetni a nagyfiút, aki, akárcsak néhány éve a Metallica a Puskásban, kb. egy óra várakoztatás után tűnik fel. A fél filmet felölelő felvezetés túlságosan hosszú, és a későbbiekben is gyakran válik töredezetté a narratíva. Fontos pozitívum azonban, hogy Fordot remek érzékkel vezeti végig a szkript a történeten, a kvázi emberi főhősnek nevezhető figura sokféle kényelmetlen szituációba belekeveredik, és az ő történetszála sosem válik vontatottá, lehet, hogy jobban jártunk volna, hogyha csak a tűzszerész karakterének viszontagságait követi a produkció.

A gondolati réteggel is foglalkozik kicsit a forgatókönyv, elsősorban a természet az ember fölötti megkérdőjelezhetetlen hatalmán van a hangsúly, de a nukleáris hadviselés is megkapja a magáét, ráadásul ez utóbbi vonulat rendkívül szépen van előkészítve, és levezetve.

Gareth Edwards rendezése kétségtelenül kreatívnak mondható. A direktor ugyan nem nagyon tud mit kezdeni magával az időhúzó jelenetekben, de amikor szörnyezni kell, akkor azért kegyetlenül jó megoldásokat alkalmaz. Az emberközpontúságot például csúcsra járatja a rendező. Godzilla és a szörnyek harca általában a háttérben zajló, látványos aláfestésként van jelen, fókuszban mindig az emberi lények vannak. Ez azért kockázatos húzás, de a lehető legjobban sül el, már amennyire ez jól tud elsülni egy óriásszörnyes filmben. Azzal, hogy (sokszor akár a szó szoros értelmében véve is) az emberi alakok szemszögéből nézzük a szörnyek harcát, sokkal inkább részeseivé válunk az eseményeknek, és így a nagy nehezen beinduló látványorgia is durván magába szippant. Szóval igen, ha hozzáértő húzza meg a humánközpontúság módszerét, akkor azért jól tud működni ez a látásmód is. Edwards a filmben nyújtott direktori munkájának csúcsa kétségkívül Godzilla első megjelenésének bemutatása, ami vérfagyasztóan zseniálisra sikeredett.

A címszereplő csodálatosan néz ki. Kezdjük azzal, hogy óriási, de tényleg olyan nagy, hogy az már-már pofátlanság. Ráadásul sokkal inkább hasonlít az eredeti, '54-es, masszív szörnyre, semmint az Emmerich-féle óriásraptorra. Ez a Godzilla "ducibb", de kétségtelenül kőkemény. A másik két lény kivitelezése is rendkívül színvonalas, a szörnyek külseje részletgazdag, és ijesztő. A gigászi harcokból nem kapunk sokat, de pont ettől válik az a kevés igazán különlegessé, hiszen Godzilla és a molyok összecsapásai lélegzetelállítóak. Tényleg, eltátjuk a szánkat, ráadásul Godzilla ezúttal már nukleárisat is okád, ami ugye kimaradt az előző amcsi produkcióból.

Aaron Taylor-Johnson rossz színész, ez vitán felül áll, ahogy az is, hogy rendkívül rossz döntés volt ezt a srácot megtenni emberi főhősnek. Nem képes ráhangolódni a szerepre, képtelen normálisan bemutatni az adott szituációkban produkálandó érzelmeket, és a mellékszereplők lépten-nyomon lejátsszák a színről. Bryan Cranston nem tölt túl sok időt a vásznon, de amikor szerepel, akkor kegyetlenül hiteles, persze, tőle nem is vártunk mást, a kisujjából kirázta ezt a karaktert. Elizabeth Olsen jó, hát persze, hogyisne lenne jó, de aki ismeri a színésznő néhány korábbi munkáját (például ezt, vagy ezt), az jól tudja, hogy sokkal több tehetség van benne annál, minthogy ilyen huszadrangú mellékalakokat alakítson. Ken Watanabe pedig - valószínűleg szándékán kívül - hozza a mű komikus vonulatát, hiszen annyira, de annyira szar arcjátékot nyújt, hogy azon csak nevetni lehet.

A lényeg az, hogy összességében jó film ez, de a nagyon magas elvárásoknak közel sem felel meg. Az előzetesek sokat ígértek, de a kész film közel sem durran akkorát, mint ahogy arra naivan számított a közönség. Az emberközpontúság jól működik, a karakterek a maguk egyszerűségében szépen ellavíroznak az eléggé vontatott cselekmény dagályában, és azért Godzilla is kegyetlenül odavág. Érdemes megnézni, de ne várjunk tőle olimpiai aranyat magasugrásban. 7,5/10.