Sean Durkin író-rendező első, és eleddig egyetlen nagyjátékfilmjére valószínűleg azért figyelnek és figyeltek fel leginkább az emberek, mert ez volt a limonádé családi vígjátékokkal ismertségre szert tevő Olsen-ikrek húgának, Elizabethnek a színésznői debütálása (egyetemben a szintén a 2011-es Sundance-en bemutatott Silent House-szal). Vicces, hogy a hölgy csak a Martha Marcy May Marlene-nel többet tett le az asztalra, mint amit nővérei teljes, és tulajdonképpen befejezettnek tekinthető pályafutásuk alatt produkáltak. Ez csak tovább fog fokozódni a közeljövőben, ugyanis Olsent olyan nagyszabású filmekben láthatjuk majd, mint a Godzilla és a következő Bosszúállók-mozi. Nem is csoda, hogy felfigyeltek Hollywoodban a színésznőre, ugyanis amit a Martha Marcy May Marlene-ban produkál, az enyhén szólva nem semmi, ráadásul a produkció számos más téren is igazán erőteljes minőséget prezentál.
Martha (Elizabeth Olsen) két évig nem hallatott magáról, ugyanis egy rendkívül elvont, férfiuralmi rendszerben működő, zakkant fiatalokból álló "család" tagjaként töltötte az idejét. Egyik reggel azonban se szó, se beszéd, elmenekül a hátborzongató szektának otthont adó, eldugott tanyáról, és felhívja nővérét, Lucyt (Sarah Paulson), aki befogadja a testvérét, és férjével, Teddel (Hugh Dancy) megpróbálják egyenesbe hozni a lány életét. Martha azonban egyre furcsábban kezd viselkedni, és mivel nem beszél az okokról, Lucyék nem tudnak segíteni neki, és főhősnőnk szép fokozatosan összeomlik.
A forgatókönyv erőssége a jellemrajzok és világnézetek ábrázolásmódja és ütköztetése. Remek ötlet a film címét adó játék a nevekkel. Martha a főhősnő születési neve, családja így szólítja őt, a Marcy May a lány elvont, önmagából kiforgatott alteregójának megnevezése, Marlene pedig nem más, mint egy jellegtelen hang a telefonban, akinek a gazdája bárki lehet, olyannyira nem meghatározó. Továbbá remek ötlet volt a cselekményvezetést kettő, egymással párhuzamosan bemutatott idősíkra felfűzni, hiszen így egyszerre szembesülhetünk a következményekkel és az okokkal. Egyszerűen mesteri, ahogy Durkin bemutatja a főhősnő ingadozását Martha és Marcy May személyisége között, a csúcspontot pedig egy egyértelműen darabjaira hullott lélek prezentálásával koronázza meg.
Ám minden zsenialitása ellenére kevés lenne ez a szkript, hogyha a pazar rendezői munka nem töltené fel lenyűgözően nyomasztó atmoszférával. A direktor a forgatókönyvet is papírra vető Sean Durkin volt, akinek rendezői teljesítményéről is lejön, hogy mennyire érzi ezt a sztorit, minden apró részletnek és érzelemnek ismeri a helyét, hiszen az egész az ő fejéből pattant ki. Kellemes délutáni pihenéshez semmiképpen sem ajánlanám a filmet, ugyanis a játékidő teljes hosszában nyugtalanság, rettegés, és egészen megdöbbentő erejű feszültség uralja a produkciót. Tegnap azt írtam, hogy a Gurdge Matchben egyáltalán nem működik az a módszer, hogy az operatőr apró kameramozgatásokkal próbálja életszerűbbé tenni a párbeszédes jeleneteket. Durkin azonban ráérzett, hogy a Martha Marcy May Marleneben viszont igenis ezt kell használni, emellett pedig a rendező azon meglátása is helyesnek bizonyul, hogy a főhősnőt hátulról kell követnie a kamerának, szorosan mozogva a színésznő után, hiszen ezáltal olyan érzés keletkezik a nézőben, mintha ő is Marthaval együtt menekülne a démonok elől. A zárójelenetben azonban megfordul a helyzet, és Durkin szemből figyeli a főhősnőt, ahogy az autó szép lassan kikanyarodik a naplemente látótávolságából. Ez utóbbi a film egyik legjobban megkomponált jelenete, de akad még bőven erős pillanat, egyik legnagyobb kedvencem a gitározós képsor, amitől szabályosan borsódzott a hátam, és ez nem vicc. Durkin egyik legnagyobb húzása mindemellett az, hogy Zachary Stuart-Pontier vágó munkáját pazarul szervezi meg, aminek hála a cselekmény észrevehetetlenül vált idősíkot, és beletelik néhány másodpercbe, mire rájövünk, hogy már nem ott járunk, ahol az előbb. A lényeg tehát az, hogy a direktor állandóan kizökkenti a nézőt, ezzel is fokozva a mű védjegyének számító nyugtalanságot. És akkor még nem is beszéltem Danny Bensi és Saunder Jurriaans felzaklató zenéjéről. A nem túl bonyolult, ámde erőteljes dallamok a megfelelő pontokon kezdenek el búgni a háttérben, és ahogy időnként felerősödnek, vagy éppenséggel nem hajlandóak elhallgatni, szinte érezzük a bőrünk alá kúszni a paranoia pokoli hatalmát. Továbbá fontos még azt is megemlíteni, hogy a Martha Marcy May Marleneben csak úgy tombol az elnyomott szexuális feszültség. Nem véletlen, hogy habár akad egypár meztelenkedős képsor, és szexjelenet is van, ciciket és puncikat mégsem látunk (egyetlen egy kivétel akad, de az csupán egy másodpercig van jelen). Ez azért pazar húzás, mert az említett jelenetek hangulati koreográfiája megkívánná a teljességében bemutatott meztelenkedést, ám Durkin ehelyett inkább Martha lábait, vagy a hátát mutatja nekünk. És itt nem az a lényeg, hogy jaj, de szar, hogy nem láthatjuk Elizabeth Olsent meztelenül, hanem az, hogy ezzel a remek húzással a már eleve betonkemény atmoszféra kap a nyakába egy adag szexuális hátterű zaklatottságot is.
Elizabeth Olsen egyszerűen lenyűgöző. Annyira mélyen, áthatóan, és maradandóan mutatja be a főhősnő karakterének szanaszét szakadt személyiségét, amiért egy szebb világban Oscar-díjat adnának. Arcjátéka fantasztikus, a történet érzelmi csúcspontjain pedig valósággal felrobbantja az atmoszférát velőtrázóan hiteles alakításával. John Hawkes, a szekta vezetőjeként, és főmegerőszakolóként szintén erőteljes játékot produkál. Sarah Paulsont eddig se nagyon bírtam, ezután se fogom, a színésznő unszimpatikus és gyenge alakítást prezentál, és sajnos Hugh Dancy se nyújt maradandót.
A zárójelenetet leginkább A vadászat befejezéséhez tudnám hasonlítani, szerintem itt is az embert bármikor eltalálni képes sorscsapás képét láthatjuk, bár tény, hogy a dán produkcióban ez a jelentéstartam egyértelműbb volt.
Sean Durkin kemény drámát rakott össze, amit telepakolt nyugtalansággal, feszültséggel, és szexuális eredetű zaklatottsággal. Elizabeth Olsen pedig remekel a főszerepben. 8,5/10.
