Sylvester Stallone 1976-ban hozta el először Rocky Balboát, és a kisemberek nevében a lehetetlennel szembeszálló olasz csődör figurája azóta is a popkultúra szerves részét képezi. Robert De Niro 1980-ban bújt Jake LaMotta bőrébe a Dühöngő bikában, amit a közvélemény a színész egyik legjobb filmjeként tart számon. Sly reneszánszának legemlékezetesebb darabja, a Rocky Balboa, megmutatta, hogy nem szabad leírni sem a kocsonyává vert fejű bokszlegendát, sem pedig a nagyságba visszatérő színész-rendezőt. Tim Kellehernek talán pont ez adta azt az ötletet, hogy össze kéne hozni De Nirot és Slyt egy közös bokszfilmbe. Rendkívül hülye felütésnek tűnt ez kezdetben, én azonban mégis vártam a produkciót, egyszerűen csak kíváncsiságból. Az érzelmeim rendkívül vegyesek.
Henry 'Penge' Sharp (Sylvester Stallone) és Billy 'A Kölyök' McDonnen (Robert De Niro) annak idején, profi bokszolókként nagy riválisok voltak. Utolsó meccsüket harminc évvel ezelőtt vívták, és akkor Penge kiütötte A Kölyköt, ám utóbbi azóta is azt szajkózza, hogy ellenfele győzelme nem volt igazságos. A nagypofájú Dante (Kevin Hart) azonban elhatározza, hogy összehozza a két, bokszkesztyűt évtizedek óta nem látott sportolót egy nagy visszavágóra. Természetesen az egész világ röhög hőseinken, hiszen már mindketten hetven körül járnak, és látszólag nem hajlandók beismerni, hogy ebből az egész hülyeségből semmi jó nem sülhet ki.
Az első negyven perc kifejezetten szar. Lépjünk túl azon, hogy a túlnyújtott bevezetés unalmas, mert itt nem is ez a lényeg. A műfaji besoroláson ugyanis nem tudtam napirendre térni. Ebben az első negyven percben ugyanis a film vígjátéknak nem elég vicces, drámának túl vicces, sportfilmként még viccnek is rossz, a dramedy pedig valahogy egyáltalán nem is illik ide. Aztán jön az első edzés-blokk, ami viszont kifejezetten szórakoztatóra sikeredett, akad számos jó poén, majd megint egy kis üresjárat, aztán pedig a finálé, ami meglepően jól sikerült. És az a baj, hogy ennek a nagy minőségbeli ingadozásnak az az eredménye, hogy az összkép végül jobban hasonlít egy alaposan megkavart katyvaszra, mint filmművészeti alkotásra.
A forgatókönyvvel elsősorban az a baj, hogy nehéz benne bármiféle rendszert, vagy logikát felismerni. Volt egy humoros ötlete Tim Kellehernek, de másodmagával sem tudta megalkotni a megfelelő tálalást. A szkript véletlenszerűen egymásra pakolt szituációk tömkelegének tűnik, és a különböző helyzetek többsége még alaposan el is van rontva, pedig nem kevésszer adódnak remek lehetőségek a történetben, de a drágalátos írók basznak észrevenni őket. Karakterek terén azért vélek némi fantáziát felfedezni. A Kölyök egy önző, önimádó szemétláda, ám amikor megjelenik életében a fia és az unokája, megpróbál végre rendes lenni, Penge pedig őszinte, szerény, dolgos ember, és a két személyiség közötti kontrasztot egészen ügyesen prezentálja a forgatókönyv. A mindkét bokszoló életében fontos szerepet játszó nő, Sally (Kim Basinger) figurája is lehetett volna jó, de a készítők egyáltalán nem használják ki a karakterben rejlő lehetőségeket, pedig ha láttak volna a szemüktől, akkor ezzel a figurával keményen ráerősíthettek volna a drámára, ám ehelyett hagyták az egészet lógni a levegőben.
Ahogy fogynak a játékidő percei, úgy lesz egyre több a jó poén a filmben. Az egyik fontos humorforrás Penge edzője, Villám, akit Alan Arkin kelt életre. Bőven akad lehetőségünk derülni az öreg, szexéhes mester figuráján. Érdekes továbbá, hogy az egész produkció két legjobb poénja pont a vége főcím közben bevágott pluszjelenetekben érkezik, a másodiknál szakadtam a röhögéstől.
Peter Segal rendező nem méltó olyan nagy nevekhez, mint Sly és De Niro. A direktori munka kifejezetten pocsék. Segal a lehető legrosszabb megoldásokat választja, hiszen a világítás szar, az operatőri munka pedig idegesítő. Utóbbi esetében arról van szó, hogy a párbeszédes jelenetek alatt a kamera folyamatosan mozog, tudjátok, azzal az apró mozdulatos módszerrel, amivel a filmesek midig életszerűbbé akarják tenni a sztorit. Na, ez a módszer itt rohadtul nem működik, egyszerűen csak bosszúságot okoz, kifejezetten zavaró. Továbbá egyszerűen felháborító, hogy Segal rendezése mennyire jellegtelen. Nem képes érzelmeket generálni, a drámaibbnak szánt jeleneteket pedig unalmasan koreografálja meg. Viszont, mindez csak a film első másfél órájára igaz. Ugyanis az utolsó húsz percben érkező fináléra a rendező hihetetlenül összeszedi magát, és kifejezetten király bokszmeccset prezentál, amiben még az érzelmek is működnek, legalábbis többnyire. Továbbá jók a betétdalválasztások, az események elvágása a vége főcím előtt pedig kifejezetten hangulatosra sikeredett, ugyanis egy jó poénnal búcsúzik a film.
Slyban csalódtam. Valahogy nem áll jól neki Rocky kifigurázása. Érkezik a film során több poén is, amelyeknek a klasszikus kiparodizálása a lényege, de nekem ezek valahogy nem tetszettek, és Stallone is olyan, mintha csak kötelességből csinálná ezeket a jeleneteket. Meg amúgy is, eléggé unott, legyünk már túl rajta! hangulatú az alakítása. De Niro azonban lubickol, kifejezetten laza, szórakoztató játékot produkál, ahogy a hatvanon túl is meglepően szép Kim Basinger is egész jó. Kevin Hartot viszont legszívesebben agyon ütném, ugyanis el nem tudom mondani, hogy mennyire irritáló, és hogy hányszor bassza tönkre az atmoszférát. Ne feledkezzünk meg Alan Arkinról sem, aki igazi jutalomjátékot nyom, ő a legjobb az egész gárdából.
A Grudge Match összességében nem rossz film, bár az első negyven perc eléggé kétségbeejtő. Aki azonban nem kapcsolja ki idő előtt a lejátszót, az kaphat számos jól sikerült poént, és egy egészen fasza finálét. És nézzétek meg a pluszjeleneteket, könyörgöm, nézzétek meg őket, mert óriásiak! 6/10.
