A cselekmény nagy részét egyetlen, kisebb, behatárolt területen lebonyolító filmek műfaja már régebben is adott hírt magáról ( Hátsó ablak, Tizenkét dühös ember ), de kétségtelen, hogy az utóbbi időszakban kapott komolyabb felhajtást maga köré ez a valóban izgalmas, lehetőségekkel teli zsáner ( 127 óra, Buried, Fűrész, A fülke, Non-stop ). Az egyhelyszínes filmek modern érájának egyfajta zászlóshajójaként tekinthetünk Vincenzo Natali filmjére, a Kockára.
Egy csapat, egymásnak idegen ember egy különös, hátborzongató építményben tér magához. Hőseink nem tudják, hogyan kerültek az egymásból nyíló, kocka alakú szobákból álló, halálos csapdákat rejtő létesítménybe, a miért?-et pedig még csak megtippelni sem tudják. Idővel azonban rájönnek, hogy mindannyiuknak van funkciója, és össze kell dolgozniuk ahhoz, hogy épségben kijussanak a félelmetes Kockából.
Mit ne mondjak, ennyire jól induló, remekül építkező, majd a cselekményt ilyen mértékben elrontó forgatókönyvvel már régen találkoztam. Az alapfelütés fantasztikus, a vérfagyasztó, pokoli létesítményben magukhoz térő, egymásra utalt férfiak és nők csoportja rendkívül érdekes, izgalmas alapot ásott meg a történet számára. És természetesen érkeznek is a magától értetődő tartalmi elemek, hiszen az írók ügyesen vezetik be az események láncolatába a fokozódó üldözési mánia okozta stresszt, az éhezéstől és szomjúságtól való félelmet, és az egész tortúra teljes céltalanságától való rettegést, meg persze a találgatást, hogy vajon ki áll a történések mögött. Valóban elképesztően feszült a légkör, körülbelül a film feléig. Ezután azonban elfogynak az ötletek. A szkript az első ötven percben ellövi a puskaporos hordó teljes tartalmát, és a maradék, azért eléggé sok időben már csak vaktölténnyel puffogtat. A cselekmény érdektelenné, vontatottá, unalmassá válik, és zavaróan érződik a rövidfilm kategória elkerülése okán alkalmazott időhúzás. A feszültség elapad, a befejezés pedig vicc-kategória, a történet sehová sem fut ki, pedig kívánnánk valamiféle csattanót. Oké, ezt lehetne akár a már említett céltalanság üzenetének is tekinteni ( bár a feszültség csökkenésére még ez sem lehet mentség ), de a fényárban kalimpáló fogyatékos gyerek képe azért eléggé sejtelmes ahhoz, hogy valami többet akarjunk.
A színészgárdában nincsenek nagyobb nevek, de az aktorokat ez különösebben nem zavarja, hiszen egytől egyig remekül alakítanak, továbbá a különböző karakterek is jól működnek, illetve a halálfélelem növelte személyiségtorzulások is remekül vannak kivitelezve, pazar ötlet volt, hogy a kezdetben vezetőnek, a csapat legjózanabb tagjának tetsző Quentin válik a végére őrjöngő állattá.
Az egyszerű, de jól mutató díszletvilágot különböző, kissé videojáték-beütésű effektekkel töltik fel az alkotók, amitől kissé komolytalan lesz az összkép, de azért az elég ritkán, ámde hatásosan érkező, kreatív véres jelenetek megfelelő ellensúlyt biztosítanak, hiszen a maszkmesteri munka igencsak ütős. Az egyik szereplő komplett arcát jakuzzivá változtató sav az abszolút favoritom a film által felvonultatott csapdák közül.
A Kockáról összegzésképpen azt tudom elmondani, hogy nem rossz, ámde lehetett volna sokkal, de sokkal jobb is, ha az írókba több kreativitás szorul. 6,5/10.