Igen, ez az aminek látszik. Újra albumkritika a blogon! Ahogy ígértem, változatosabbá teszem a Movie Tank repertoárját, ez pedig azt is jelenti, hogy a filmvilág mellett időnként teszek egy-egy kisebb kitekintést a populáris kultúra más területei felé.
Ezúttal a november, 15-én, kedden a Barba Negrában nálunk koncertező Amaranthe új albumát veszem elő egy kis felülvizsgálat erejéig.
A svéd banda 2008-ban kezdte meg pályafutását, és az azóta eltelt években világszerte nagy népszerűségre tettek szert. Nem is véletlenül, hiszen az Amaranthe különleges, forradalmi banda a metal-színtéren, hiszen a korábbi próbálkozásoknál jóval hatékonyabban egyesíti magában a rock/metal világ stílusjegyeit a popzenével és az elektronikus témákkal. Ezt megerősítendő a zenekar mondanivalóját három énekes prezentálja. Tiszta női, tiszta férfi, és torzított férfi vokállal is találkozunk dalaikban, és ezek többnyire hatásosan alkotnak kerek egész tételeket.
Negyedik stúdióalbumuk, a Maximalism részben a jól megszokott vonalat igyekszik továbbvinni, de újítani, változtatni is próbál, és habár a dalok jók, mégis érződik az anyagon némi tanácstalanság. Mintha a banda válaszút elé érkezett volna: El kell dönteniük, hogy nyitnak-e a szélesebb közönség felé, avagy megmaradnak a metal-színtéren.