Igen, ez az aminek látszik. Újra albumkritika a blogon! Ahogy ígértem, változatosabbá teszem a Movie Tank repertoárját, ez pedig azt is jelenti, hogy a filmvilág mellett időnként teszek egy-egy kisebb kitekintést a populáris kultúra más területei felé. 

Ezúttal a november, 15-én, kedden a Barba Negrában nálunk koncertező Amaranthe új albumát veszem elő egy kis felülvizsgálat erejéig.

A svéd banda 2008-ban kezdte meg pályafutását, és az azóta eltelt években világszerte nagy népszerűségre tettek szert. Nem is véletlenül, hiszen az Amaranthe különleges, forradalmi banda a metal-színtéren, hiszen a korábbi próbálkozásoknál jóval hatékonyabban egyesíti magában a rock/metal világ stílusjegyeit a popzenével és az elektronikus témákkal. Ezt megerősítendő a zenekar mondanivalóját három énekes prezentálja. Tiszta női, tiszta férfi, és torzított férfi vokállal is találkozunk dalaikban, és ezek többnyire hatásosan alkotnak kerek egész tételeket.

Negyedik stúdióalbumuk, a Maximalism részben a jól megszokott vonalat igyekszik továbbvinni, de újítani, változtatni is próbál, és habár a dalok jók, mégis érződik az anyagon némi tanácstalanság. Mintha a banda válaszút elé érkezett volna: El kell dönteniük, hogy nyitnak-e a szélesebb közönség felé, avagy megmaradnak a metal-színtéren.

Mi az, ami továbbra is kiválóan működik? Az elektronikus vonások és Elize Ryd énekesnő. Az Amaranthe nagy erőssége az új albumon is az, hogy a zúzós riffek és az öblös basszusgitár mellé ügyes billentyűjáték és kreatív sampler effektezés társul. A banda pályafutásának kezdete óta ezek a vonások határozzák meg zenei stílusukat, és ehhez a vonalhoz illeszkedik kiadványaik és megjelenésük futurisztikus stílusa.

Azonban pont ez a futurizmus az, ami daltémák és zenei tételek szempontjából is elképesztően jól működött az előző három albumon. Most viszont mintha újítani akarna a csapat, hiába van meg az ügyes hangeffekt-világ, a tételek összképei csak ritkán hozzák a jellegzetes stílust. A változtatási, alakulási, fejlődési szándékkal semmi baj nincsen, ám a Maximalism még nem találja meg azt az utat, amin kifizetődően tovább lehetne lépni. A dalok jók, a dallamok szépek, de csak néhányukban van meg az az átütő erő, ami jellemezte például a The Nexus című korongot.

A másik válaszútkérdés a death metal vonala. Az Amaranthe legfőbb különlegessége a torzított, hörgős férfi ének beleszövése a témákba, és ez többnyire jól is működött az előző korongokon. Most is akadnak olyan dalok, ahol ez a tendencia folytatódik (a Fury című tétel például kegyetlen!), ugyanakkor olyan is van, amiből teljesen kihagyják Henrik Englund Wilhemsson karcolós vokálját. Utóbbi kategóriába tartozik a That Song című videoklipes tétel, ami az album nagykövetévé vált, és bár nem rossz, egyáltalán nem tükrözi a zenekar stílusának nagy egészét, illetőleg az album összesített hangvételét. Slágerdal, amivel az Amaranthe érezhetően a rádiózós közönség felé próbál nyitni. Reméljük, nem szippantja be őket ez a vonal és műveikben a későbbiek folyamán is megmarad az erő és a keménység.

A dalszövegek ezúttal szintén ritkán hozzák a scifis, futurista témákat, inkább amolyan átlagosabb, önbizalmat előhívogató, motiváló gondolatok kaptak helyet a korongon. Ezzel megint nincs baj, de így mintha a legnagyobb erősségéről mondott volna le a csapat. Az viszont biztos, hogy Elize Ryd a metal-színtér nem csak egyik legszebb, hanem egyik legjobb énekesnője is. Gyönyörű, bársonyos simogatásra és erőteljes zúzásra is alkalmas hangi tehetségének mélyreható kiaknázásával most is ő a kiadvány legnagyobb erőssége.

Habár nem rossz a Maximalism korong, összességében mégsem az igazi. Az Amaranthe stílusvilágában ennél eddig több volt, és reméljük a jövőben is több lesz. Kellemes anyag, ugyanakkor a diszkográfia eddigi leggyengébb tagja. 7,5/10.