Woody Allen felett nem jár el az idő. A nyolcvanon túl is munkálkodó író-rendező hosszú évtizedek óta kirobbanthatatlanul trónol a romantikus vígjáték és a dramedy műfajok élvonalában, gyakorlatilag ő az, aki megmutatta a világnak, hogy miként kell ezt a stílust igazán hatásosan és egyedien művelni. Szatirikus felhangja és cinikus humora megunhatatlan, ráadásul Allen az amerikai filmvilág talán legszorgosabb művésze. Hiába idős már, még mindig tartja az évi egy filmes kvótáját. Dolgozik, mint a gép. Ő az a filmes, aki a rendezői székből fog a ravatalozóba menni, ám addig is nem hagyja abba. Idei alkotása is megér egy misét.
Az 1930-as években járunk. Hollywood tündököl, Phil Stern (Steve Carell) pedig élvezi ezt. Bennfentes alak ő a filmvilágban, a legnagyobb sztárokkal ápol ismeretséget és mindig ott van, ha valami fontos történik az álomgyár fogaskerekeinek környékén. Unokaöccse, Bobby (Jesse Eisenberg) azért költözik New York-ból a napfény és a csillogás földjére, hogy Phil segítségével jó munkát találjon és esetlegesen megvesse lábát Hollywood csicsás mocskában. Minden a terv szerint halad, ám Bobby fokozatosan egyre közelebb kerül nagybátyja kedves és szerény titkárnőjéhez, Vonnie-hoz (Kristen Stewart). Épp kezdenének összemelegedni, amikor a lány bejelenti, hogy már van barátja.
Woody Allen elegáns komédia formájában mutatja be a régi Hollywood szinte mesebelinek ható kontrasztját. Bobby egy csodásan felépített burokba érkezik, ahol úgy tűnik, mindenki gazdag, mindenkinek jut bőven kenyérmorzsa a nagyok terítőjéről, az épületek csak úgy csillognak, a szebbnél szebb színésznők pedig párosával járnak az utcán. Persze belépni ebbe a világba azért nem egyszerű. Mintha a giccs pompabirodalma megrágná, megcsócsálná az újoncokat, mielőtt eldöntené, hogy kellenek-e neki. Jól példázza ezt a filmeleji prostis jelenetsor, ami egyben a produkció egyik legviccesebb szakasza.
Tehát ide hoz minket a veterán író-rendező. Az álomgyárba, ami produkálja az elvárt kritériumokat, de mégsem egészen olyan, amilyennek várnánk. Allen mindig értett ahhoz, hogy miként kell a kisemberhez, az átlagos moziba járóhoz szólni. Talán azért, mert a nagy sztárság ellenére sem szűnt meg soha kisembernek lenni (de tényleg, elég csak ránézni, hogy érezzük ezt). Épp ezért, a filmparadicsom most különösen emberközeli és természetesen enyhén szatirikus köntösben jelenik meg. Mert a fényűzés és gazdagság másik oldala, az a bizonyos kettősség a kicsinyes attitűdök formájában jelenik meg. Az emberek pletykálkodnak, félrelépnek és ugyanolyan határozatlanul viselkednek, mint a tömegek tagjai világszerte. Sőt, a csillogó felszínből kifolyólag ezen a vidéken talán még az átlagosnál is magasabbra szökött a képmutatás aránya. Erre jön rá Bobby, miközben belebonyolódik egy különlegesen szellemes szerelmi háromszögbe, amely mindkét főszereplőt megviseli és átalakítja, maradandó hatást gyakorolva jövőjük alakulására.
Allen kreatív mellékszál formájában a '30-as évek stílusos maffiavilágával is foglalkozik. Bobby testvére, Ben (Corey Stoll), ugyanis gengszter, ráadásul a keményebb fajtából. Ő minden konfliktusát pisztolylövéssel rendezi, a kezéhez tapadó vér pedig láthatólag egyáltalán nem hatja meg. Vicces és morbid vonulat ez, ami leginkább az ember vész esetén történő reflexszerű közönybe menekülését figurázza ki. Emellett egyéb humorforrások is akadnak, ráadásul ezek érezhetően a lehető legtermészetesebb könnyedséggel jönnek a mester tollából. Allen viccelődik a zsidókkal, a kommunistákkal, a halálbüntetéssel és a kereszténységgel is, persze szokásos laza, ártalmatlan stílusában.
Amikor lenyugszik a nap, Hollywood olyan színekbe öltözik, mint a filmekben. Így szól a narrátor a mű legelején, és valóban, valami ilyesmit kell megtennünk a produkció tételmondataként, Woody Allen ugyanis gyönyörű szép képeket komponál a vászonra. Vittorio Storaro operatőrrel nagyon értették egymást. A színvilág csodálatos, a világítás egyszerűen mesés. A meleg, napos töltetek dominálnak, miközben a helyszínrajzok is kitűnően festik meg a történet kontextusát. Még a legapróbb kellékek is, kezdve az egyik jelenet teáskészletétől, a különböző snittekben felszolgált ételekig, tökéletes precizitással vannak kigondolva és elhelyezve a beállításokban. Elképesztően sok munka van abban - mert ehhez kétség sem férhet -, hogy a másfél órás produkció minden egyes képkockája ennyire szép és tökéletesen működőképes.
Jesse Eisenberg kifejezetten jó a főszerepben. Allen általában mindenkiből a legjobbat hozza ki - ráadásul van is alapanyaga, hiszen sorban állnak nála a sztárok -, így Eisenberg-hez valóban jól illeszkedő, gyámoltalan de szórakoztató figurát prezentál. Kristen Stewart szépen lassan, de biztosan maga mögött hagyja az Alkonyat-skatulyát, hiszen évről évre jobbnál jobb filmekben tűnik fel és újra meg újra bizonyítja tehetségét. Ezúttal is egészen lenyűgöző az a könnyed természetesség, amivel megformálja figuráját. Steve Carell járatosabb az ilyen jellegű szerepekben, így nem okoz csalódást, Blake Lively nagyon szép, és a különböző mellékszereplők is szépen helytállnak.
A Café Society félreismerhetetlen Woody Allen-film, és bizony kifejezetten jól sikerült darab. Hollywoodi korkép és szórakoztató, de nem fajsúlyos karakterdráma elmés poénokkal megtűzdelve. Woody Allen felett nem jár el az idő. 8/10.
