A filmet a 14. Anilogue Fesztiválon láttam.
A valós pillanat rögzítésében rejlő emberi vágyakozás megvalósításaként először az állókép, a fotóművészet jelent meg. Ám egy idő után ez már nem volt elég, így néhány lelkes tehetség a tizenkilencedik század végén mozgásba lendítette a korábban merev kockákat, hogy ezáltal megszülethessen a film csodája. A fotó és a mozgókép alkotói világa rendkívül hasonló, hiszen mindkettő a fizikai valóság terében lezajló események újraértelmezéséről, a látottak egyedi köntösben való elmeséléséről szól. Az animáció esetében a fizikai tér fogalma többértelművé válik, hiszen rajzfilm esetében a papír és a ceruza képezi a nyers kontextust, míg komputertechnológia használatakor a CGI bűvésztrükkjei. A stop-motion azonban mindig is kilógott kissé a sorból. Itt a fizikai tér nem változik, a figurák kézzel fogható minőségben megszületnek, ahogy a különböző helyszínrajzok is, a kész mű pedig állóképek sorozataként áll végül össze. Ilyen szempontból talán ez az a filmes műfaj, ami a leggyakrabban eszünkbe juttathatja a fotózást, és amely képviseletében újra és újra nagyszerű alkotások születnek, ahogy ezt idén az Életem Cukkiniként is bizonyítja.