A filmet a 14. Anilogue Fesztiválon láttam.

A valós pillanat rögzítésében rejlő emberi vágyakozás megvalósításaként először az állókép, a fotóművészet jelent meg. Ám egy idő után ez már nem volt elég, így néhány lelkes tehetség a tizenkilencedik század végén mozgásba lendítette a korábban merev kockákat, hogy ezáltal megszülethessen a film csodája. A fotó és a mozgókép alkotói világa rendkívül hasonló, hiszen mindkettő a fizikai valóság terében lezajló események újraértelmezéséről, a látottak egyedi köntösben való elmeséléséről szól. Az animáció esetében a fizikai tér fogalma többértelművé válik, hiszen rajzfilm esetében a papír és a ceruza képezi a nyers kontextust, míg komputertechnológia használatakor a CGI bűvésztrükkjei. A stop-motion azonban mindig is kilógott kissé a sorból. Itt a fizikai tér nem változik, a figurák kézzel fogható minőségben megszületnek, ahogy a különböző helyszínrajzok is, a kész mű pedig állóképek sorozataként áll végül össze. Ilyen szempontból talán ez az a filmes műfaj, ami a leggyakrabban eszünkbe juttathatja a fotózást, és amely képviseletében újra és újra nagyszerű alkotások születnek, ahogy ezt idén az Életem Cukkiniként is bizonyítja.

Icare kilencéves kisfiú, akit anyukája mindig is Cukkininak szólított. A srác kettesben él a labilis idegállapotú nővel, aki egész nap a tévét bámulja, miközben magában beszél és egymás után végzi ki a sörös dobozokat Miután egy véletlen baleset következtében meghal, Cukkini gyerekotthonba kerül, ahol kezdetben meggyűlik a baja Simonnal, a nagyszájú bajkeverővel, ám a gyerekek hamar összebarátkoznak, a kicsi, sérült lelkekből álló közösség pedig még összetartóbbá válik. Alighogy Cukkini hozzászokik az otthon életviteléhez, új lakó érkezik. A családi pótlékra hajtó nagynénjétől rettegő Camille rögtön megdobogtatja a kisfiú szívét, hogy ezzel maradandó gyermekkori kaland indulhasson útnak.

Cukkini még kisfiú, akinek ráadásul nem jut ki a boldog gyerekkorból. A produkció egyfelől a korai, szülői alkalmatlanságból fakadó boldogtalanságot énekli meg középpontba azonban egy olyan figurát helyezve, akiben már kiskorában is jól érezhetően megjelenik a jó szándék, a kedvesség és az intelligencia. A film expozíciójában Cukkini az anyja által eldobált sörös dobozokból épít várat, mintha élete legrosszabb vonulatának kézzelfogható bizonyítékaiból valami újat, valami szebbet, valami jobbat szeretne alkotni. Eme szép epizódban megnyilvánuló pozitív szellemiség teszi a néző számára azonnal szimpatikussá a főhőst.

A főhőst, akivel később az gyerekotthonba kerülvén vagyunk kénytelenek azonosulni. Claude Barras rendező első nagyjátékfilmjében (ami mondjuk egyórás játékideje alapján szigorúan véve csak rövid animációnak tekinthető) olyan gyerekeket mutat be, akiket az élet indokolatlanul és kegyetlen módon vetett ki fősodrából. Gyermekei azon szülőknek, akik egy igazságos világban nem érdemelnék meg ezt az áldást. Hiszen utódukat aztán úgyis csak bántják, tönkreteszik vagy elhagyják.

Az otthon bemutatása a drogfüggő szülők gyermekeként világot látott, züllött lelkületű Simon vezényletével zajlik. A nagymenőt játszó, de valójában nagyon érzékeny fiú börtönmechanizmusként festi fel az intézmény működési modelljét. Ezzel a produkció nem csak felnőttes légkört teremt, hanem a gyerekek szüleik hibái kapcsán kialakuló önvádló hajlamára is apellál.

És igen, habár az Életem Cukkiniként összességében erős dráma, azért nem mellőzi a komédiát sem. Végül is kisgyerekekről van szó, akik sanyarú sorsuktól függetlenül érdeklődnek azon dolgok iránt, amik a kisgyerekeket érdekelni szokták. Sok szó esik a szexről, a forgatókönyv pedig rendkívül ügyes, hiteles és természetes epizódokkal okoz kacagtató pillanatokat ezen a téren.

A stop-motion animáció megvalósítása rendkívül kreatív. A figurák és a helyszínrajzok gyerekes tálalásban jelennek meg, de részben pont ettől lesz különleges a film vizualitása. Hiszen a színes és kellemes látványvilág kontextusában komoly, felnőtteknek szóló történet bontakozik ki. A jelenetkoreográfiák kiválóak, szórakozás közben abszolút érezzük az alkotók áldozatos és precíz munkájának jelentőségét. Némelyik kreatívan megkomponált mozdulatsor szinte már a zsáner határait feszegeti, így például a hintázó Camille vagy a fészekre szálló madár hiteles ábrázolása.

Az Életem Cukkiniként tehát összességében emlékezetes, megindító és intelligens film, arról, hogy a gyermekáldás csoda, és akkor is az marad, ha alkalmatlan szülők időnként megpróbálják tönkretenni. 8,5/10. 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!