Bram Stoker Drakula-története számos filmes adaptációt megélt már, ám a vámpírgróf klasszikus rémmeséje a mai napig megunhatatlan. Több remek színész is eljátszotta a horrorvilág meghatározó figuráját, így többek között Lugosi Béla, Klaus Kinski és Gary Oldman is megmutatták, hogy jól áll nekik a vérszívó fogsor. A névsorban ott virít Christopher Lee is, aki nem kevesebb, mint kilenc alkalommal bújt Drakula gróf bőrébe. Először 1958-ban, Terence Fisher újragondolt adaptációjának kedvéért.

Jonathan Harker (John Van Eyssen) láthatólag boldogan érkezik meg új munkahelyére, a kissé baljós, hegyvidéki kastélyba. A tulajdonos, Drakula gróf (Christopher Lee) készséges vendéglátónak bizonyul, még új könyvtárosa csomagját is szó nélkül felviszi a férfi szobájába. Jonathan azonban valójában egészen más ügyben jár el. Tudja jól, hogy a gróf a sötétség teremtménye, aki rettegésben tartja a környéket. Végeznie kell vele. Ám Harker nem bizonyul méltó ellenfélnek, a vámpír legyőzi, így a férfi társára, Doctor Van Helsing-re (Peter Cushing) vár a feladat, hogy lezárja a történet nyaki vénából kiontott vérrel írt fejezeteit.

Terence Fisher Drakula-filmje azért izgalmas, mert habár a klasszikus történet alapvető paneleit természetesen megőrzi, igyekszik újragondolni Drakula gróf legendáját. Harker karakterének átértelmezése és a vámpír a nők irányába tanúsított, a vérszívásban megnyilvánuló perverz érdeklődésének több szintre helyezése színesebbé teszik a produkciót, még ha az 1931-es mestermű éjsötét hangulata ki is veszik az összképből.

Ezúttal ugyanis a képi megvalósítás szempontjából is színesebb alkotásnak örülhetünk. Olyannyira, hogy a gróf kastélya például egészen barokkos beütéssel operál. Tény, hogy kezdetben karakteridegennek tűnhet ez a stílusvilág, ám a címszereplő mégis otthonosan mozog benne.

Fisher jelenetkoreográfiái színpadias eleganciát tükröznek. A belső terek kontextusában lefojtatott képsorok kifejezetten színházias hatást keltenek, ám ez nem negatívum, sőt, mi több, inkább kiemelkedő érdekesség. A karakterábrázolásban és a színészvezetésben is megnyilvánul ez az attitűd, hiszen szereplőink tűpontosan hangolt, választékos párbeszédekben hódolnak a vámpírhorror legendás mítoszának. Ám aztán Fisher kiviszi a cselekményt az éjszaka leple alatt hátborzongató sötétségbe burkolózó fák közé, hogy némi klasszikus feszültségkeltéssel is találkozzunk a játékidő során.

Megemlítendő továbbá, hogy a rendező akciójelenetei igencsak megkapóak. Drakula gróf színre lépései lehengerlőek, a beállítások és a koreográfiák pedig elképesztően dinamikusak. A fináléban Van Helsing akcióhőssé, a vámpír pedig szabályosan puskaporos rosszfiúvá válik, csak épp mellőzve a puskaport. És pontosan ettől a korabeli értelemben újszerű, lendületes szemléletmódtól válik a mű igencsak magával ragadóvá.

A színészi játékok nem kimagaslóak, ám kétségtelenül jók. Peter Cushing szimpatikus főhőst hoz, alakítása sziklaszilárd. Christopher Lee nem élete produktumát prezentálja, de kétségtelen, hogy hátborzongató a vámpírsminkben, a horrorisztikus kisugárzásba belevegyülő, úriemberi vonások ábrázolásával pedig szabályosan megbabonázza a nézőt.

Terence Fisher Drakula-filmje megkapóra sikeredett. Érdemes volt annak idején újragondolni a történetet, hiszen sikerült a karaktereket más, érdekes alapra helyezni, a mérföldkőnek tekinthető mítoszba pedig új vért pumpálni. 8,5/10. 

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!