Napjaink nagy igazságai közé tartozik, hogy videojátékból nem szokott jó film készülni. Onnantól kezdve, hogy az interaktivitás élménye kiveszik az összképből, a történeti keretnek saját lábára állva kellene bizonyítania létjogosultságát, ám eme feladat a legtöbbször túl nagy kihívásnak bizonyul, aminek következtében az izgatott várakozás rózsaszín buborékja kipukkan, eredményképpen pedig csalódott rajongók tömegei maradnak hátra. Azért azt vegyük észre, hogy a műfaj sorozatos nagy zakózásainak közepette itt van ez a Resident Evil cím, avagy mifelénk A Kaptár, ami az elmúlt tizenöt év alatt komótosan csak eljutott a hatodik részig, ami jelen állás szerint le is zárja a szériát. Persze, Alice zombikalandjai soha nem voltak kimagaslók, inkább mozogtak valahol a B-horror és a trash határmezsgyéjén, de ilyen minőségében kezdettől fogva megbízható a franchise. Tudjuk, mit kell várnunk az aktuális epizódtól, és ezt rendszerint meg is kapjuk.

Az előző rész végén Wesker (Shawn Roberts) szövetséget ajánlott, végül azonban mégis elárulta Alicet (Milla Jovovich), akinek így egymagában kell küzdenie életéért a romokban álló, mutáns szörnyetegek által kísértett Washingtonban. Miután az emberiséget módszeresen irtó mesterséges intelligencia, a Vörös Királynő felveszi vele a kapcsolatot, a kocka ismét fordul. A kislány képében manifesztálódó védelmi komputer Alice segítségét kéri a visszatérő Dr. Isaacs (Iain Glen) vezetése alatt működő Umbrella Corporation legyőzése érdekében. A főhősnőnek így lehetősége nyílik bosszút állni, és egy kis szerencsével talán még az emberiség maradékát is megmentheti. Ám ahhoz, hogy a terv sikerrel záruljon, Alicenek vissza kell térnie Raccoon Citybe, azon belül is oda, ahol minden elkezdődött. A Kaptárba.

Sokan sok rosszat fognak mondani erről a filmről, de nagy valószínűséggel nem fog elhangzani az a vád, mely szerint A Kaptár legújabb és utolsó felvonása nem pörgős. A legtöbben úgyis az adrenalint bőséggel termelő, zúzós és szusszanásnyi szünetre lehetőséget csupán elvétve adó szórakozás reményében ülnek be az ilyen és ehhez hasonló produkciókra. Az ilyetén várakozásoknak kétségkívül megfelel az alkotás, hiszen a százperces játékidő alatt jóformán egyetlen pillanatra sincs megállás, Alice és a bevezetőben szervált szövetségesei csöbörből vödörbe, akcióból akcióba sodródnak, szóval ha valami, akkor az unalom veszélye ki van zárva az összképből.

Paul W.S. Anderson akciókoreográfiája ugyanakkor korántsem makulátlan. Valótlanság lenne azt állítani, hogy a harcjelenetek és zúzások magas színvonalat produkálnak. Persze, a korábbi részekből ismerős badass-faktor most is tiszteletét teszi néhány jól irányzott mozzanat útján, viszont az akciók nagy része rommá van vágva, így a sok kapkodás közepette bőszen meresztgethetjük szemünket, hogy ezáltal nagy nehezen felfedezzük a vásznon zajló káoszban rejlő lényeget. De mégis összességében jól működik a recept úgy, mint agykikapcsoló akcióhorror, egyszerű és durva szórakozás, ami még a nézőben lakó kisfiút is újfent felébreszti bődületesen kemény és vagány mutáns szörnyetegeivel.

A Kaptár-széria legfontosabb védjegye a részről részre megújuló kontextus. Minden epizódban más a helyszínrajz, és rendszerint átalakul a fényképezés színvilága is. Az Utolsó fejezet világértelmezése leginkább a harmadik rész környezetére emlékeztet, ám most a posztapokaliptikus sivatagi helyszínek a világvége utáni nagyvárosi romokkal egészülnek ki, sőt, mondhatjuk, hogy utóbbi töltet dominál igazán, ezzel megidézve az eléggé feledhető negyedik rész, a Túlvilág-ot. Anderson viszonylag sokat kockáztat azzal, hogy az események nagy részét sötétben, éjjel, vagy a föld mélyének belsejében prezentálja, hiszen volt már példa arra, hogy a feketeségben elvesző akciók kifejezetten sokat rontottak az adott mozgókép összképén. Ezúttal azonban a nagyobb arányban sülnek ki jó dolgok a merészségből, hiszen a matt fekete beütésű színvilág ügyesen válik vezető hangulatfokozóvá.

Történetileg persze most sem kísérli meg a spanyol viasz feltalálását a produkció. Ó, de még mennyire, hogy nem! Viszont újfent elmondható, hogy önmagához képest, saját határainak ismeretében A Kaptár ezúttal is kifejezetten korrekt forgatókönyvvel áll elő. A narratíva kulcspontjai erőltetettek, a karakterkezelés felületes, a gondolati réteg, a mondanivaló (merthogy van!) pedig nagyon sablonos. De legalább érződik az igyekezet, az, hogy ha már a nagy hévvel beharangozott befejező epizódról van szó, akkor a készítők tényleg egy kicsivel többet, valami újat akarnak nyújtani. Igen, a korábbi részekhez hasonlóan itt is egydimenziós ábrázolásmóddal és egyszerű konfliktussal van dolgunk (ami még ellentmondásba is keveredik az Apokalipszis című második résszel, vagy csak én vagyok a hülye...), de a cselekmény végül csak kifut egy kifejezetten vállalható konklúzióra, amelyet megelőzően még rendkívül elmés slusszpoénoknak is örülhetünk.

Itt van ugye Iain Glen is, aki Dr. Isaacs karakterét, azaz a főgonoszt kelti életre. A harmadik rész óta nem láttuk, persze érthető okokból, de Paul W.S. Anderson annyira pofátlanul lazán tuszkolja le a torkunkon a magyarázatot, hogy még felháborodni is elfelejtünk. Kifejezetten vicces, hogy milyen erőteljesen érezhető módon jelen van a gyakorlat, amelynek keretei között az egész film Glen karakterének újbóli megjelenítése köré épül fel. A fickó ugyanis az elmúlt években híres lett a Trónok harca Jorah Mormontjaként, és ezt a készítők úgy igyekeznek meglovagolni, ahogy nem szégyellik. Dr. Isaacs tervei, ármánykodásai és bűnei mozgatják a cselekményt a mű elejétől egészen a stáblistáig, ezzel a korábbinál jóval nagyobb súlyt tulajdonítva a karakternek.

Milla Jovovich még mindig nem jó színésznő, de Alice megformálójaként már kivívta magának azt a popkultstátuszt, aminek köszönhetően senkit sem érdekelnek karakterábrázolási képességei, csak és kizárólag az, hogy milyen keményen aprítja fel a zombikat és egyéb szörnyeket a franchise aktuális epizódjában. A főszereplőnő mellett még Ali Larter is visszatér, jaj, de nem csak úgy, hiszen egy félmondatban még össze is foglalja, hogy miként keveredett Raccoon Citybe. Bár inkább lennénk kíváncsiak arra, hogy mi a helyzet karaktere bátyjával, akit Wentworth Miller keltett életre a negyedik részben, de akiről most egyetlen szó sem esik.

Persze kérdéseink ezen kívül is lehetnek még szép számmal. A Kaptár-filmeknek viszont mindig is az volt a legfőbb bája, hogy saját butaságaikat és felületességüket büszkén vállalva, látványos és laza zúzásokra építve szórakoztatták a népet. Talán pont ez a lényeg. Az interaktivitás hiányában jóval kevesebb marad a játékadaptáció történeti kereteiben, és Paul W.S. Anderson tudja is ezt, ezért nem tör világmegváltásra. Inkább prezentálja azt, amit korábban legalább íróként, de három ízben rendezőként is hozott, nevezetesen a menő és brutális zúzdamenetet. Ez rejlik csupán ebben a szériában, ezzel kell bűvészkedni. Most is csak ennyit kapunk, de a maga módján kifejezetten minőségi tálalásban. Magára vessen, aki többet várt. 7/10.  

Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!