Az egyhelyszínes filmek lényege a minimalizmusban rejlik. Pontosabban abban a metódusban, amelynek keretein belül az alkotók részletgazdag, sokszínű egészet építenek az első blikkre visszafogottabbnak tűnő eszközkészletből. Így emelkedhet egy mindössze egyetlen kis szobában, vagy akár egy koporsó belsejében játszódó mozgókép is a legjobbak közé, miközben ráadásul alapkoncepciója miatt még különlegesen egyedi hatással is bírhat. A zsáner egyik legnagyobb klasszikusa a nemrég prezentált klausztrofób listám harmadik helyezettje, Luis Buñuel Az öldöklő angyal című filmje.
Nagy vendégséget rendez a burzsoázia kulturális elitje. A színházvilág elegáns szereplői saját területükön magas elismertségnek örvendő, jómódú barátaikkal egy éjszaka erejéig birtokba veszik egyikük luxusvilláját. Ám az egyetlen éjszakából napok, sőt, talán hetek lesznek. Egy idő után már senki nem számolja a napokat. Hőseink ugyanis képtelenek elhagyni a társalgószobát, és a segítségükre érkező hatósági egységek sem tudnak behatolni az épületbe. A vendégek foglyokká válnak.
Saját kicsinyességük és gőgjük foglyaivá. Luis Buñuel híres szürrealista filmrendező, aki Andalúziai kutya című korai alkotásának képviseletében szokott leggyakrabban megjelenni a mozgóképes témájú párbeszédekben, de Az öldöklő angyal is kiemelkedően népszerű mű filmográfiájában. A nagy művész a magas társadalmi pozícióban elhelyezkedő elit azon tagjairól beszél, akik a vagyoni jólét és a beképzeltség ködében elfelejtették az emberség mibenlétét. Áskálódnak, kritizálnak, pletykálkodnak mindennemű intelligenciát, jóérzést vagy becsületességet mellőző módon. Buñuel ellenszenves karakterekkel dolgozik és egy olyan térbeli, de az időt is számításba vevő hurokba zárja őket, ahol talán végre tanulhatnak.
Ám a direktor hamar rájön, hogy szereplői nem képesek tanulni, fejlődni. Ahhoz már túl késő. Elvesztek saját önteltségük labirintusában. Ezzel együtt pedig túlságosan elkényelmesedtek, még a legkisebb, önerőből megoldandó feladatok elvégzésére sem képesek. Eme lélektani-szociális kudarcnak képez csodásan megszerkesztett allegóriát Az öldöklő angyal. Ha megfigyeljük, a szereplők gyakorlatilag meg sem próbálnak ténylegesen kijutni a helyiségből. Egyszer sem. Jóformán csak eldöntik, hogy nem tudnak szabadulni, a tömegpszichózis alapján pedig szépen sorban mindannyiukra átragad a félelem és a pánik. Az önmaguk inkompetenciájába zárt figurák nem győződnek meg saját tapasztalatuk alapján a veszélyes helyzet valódiságáról, inkább elhiszik társaik szavát. Azon társaikét, akiket a hátuk mögött folyamatosan megvető hangon kritizálnak.
Buñuel műve mindezen túl leginkább azért zseniális, mert kreatív kameramozgatási technikájával oly sokat hoz ki az egyhelyszínes koncepcióból, amire a legtöbb filmes értetlenkedő tisztelettel csodálkozna rá. Hát ezt meg hogy csinálta? Bőséges ötlettár valósul meg, és ez leginkább a párbeszédes jelenetekben érhető tetten. Persze tény, hogy az egész produkció dialógusokra épül, így gyakran láthatjuk a szereplők és a kamera mozgásait összehangoló rendezői módszer parádézását. Buñuel az adott szituációk fejlődését okos svenkeléssel és zoomolással valósítja meg. Az új szereplők belépését nem vágás, hanem finom tempójú kameramozgás narrálja. Ettől pedig igazán dinamikussá válik a mű, ami kevésbé hozzáértő kezek között könnyedén unalomba is fulladhatna.
Így haladunk a végkifejlet felé, feltörő pánik, rettegés, láz és tehetetlenség közepette, miközben szereplőink a paranoiáról sem feledkeznek meg, igyekeznek a lehető leggyakrabban egymásra mutogatni. Végső soron Buñuel szomorú tanulsággal oldja meg a konfliktust: Az elkényelmesedett, intellektuálisan lusta, de jó sorsa által elkényeztetett ember nem tud azonosulni az újjal, a változással. A rugalmatlanság pedig hosszú távon komolyan károsítja a személyiséget. Hőseink megszegnek egy fontosnak ítélt, korabeli protokolláris szabályt és amíg ezt közös, hallgatólagos megegyezéssel el nem tussolják, szőnyeg alá nem söprik, nem képesek szabadulni saját betokosodott elméjük rabságából.
Az öldöklő angyal kiváló alkotás, ami bizonyos mozzanatai, például a pazarul technikás rémálomjelenet okán akár még a thriller műfaj képviselőjének is tekinthető, azonban összességében inkább erős dráma arról, hogy a nem megfelelően értelmezett és kezelt magas szociális pozíció miként képes tönkretenni az emberi lelket. 9/10.
Ha tetszett a poszt, like-old a blog Facebook-oldalát! Köszönöm!
