Az ember tudatalattija hátborzongató rejtély. Elmélkedhetünk rajta, kutathatjuk, vizsgálhatjuk, tesztelhetjük. Ám eléggé valószínű, hogy teljes valójában megismerni sosem fogjuk. Elvont, szürreális, ám nálunk mégis sokkalta racionálisabb énünk lehet a legjobb barátunk, és legádázabb ellenségünk is. Valamirevaló válaszokat kaphatunk gondolatainkban, érzelmeinkben... és álmainkban.

Álmaink felkutatása, megértése, és jó esetben saját érdekünkben való felhasználása az emberiség régi álma, ám mindez elérhetetlennek tűnt... egészen mostanáig. Egy fiatal tudószseni ugyanis feltalált egy új szerkezetet, amit a köré csoportosuló kutatócsapat segítségével sikeresen ki is fejlesztett. A DC Mini egyelőre tesztfázisban van, biztonságosságát ellenőrzik, ám ha mindent rendben találnak, segítségével az ember képes lesz éber állapotban belépni saját, és mások álmaiba is. A tesztfázis közepén azonban valaki ellopja a szerkezeteket, és mivel segítségükkel az illető képes mások fejébe behatolni, álmaikat befolyásolni, hőseink hamarosan egy minden korábbinál veszélyesebb, új típusú terroristával kerülnek szembe. Az egyetlen igazi reményt a kutatócsapat egyik tagja, a szeleburdi vörös hajú lány, Paprika jelenti. De ki is valójában az a Paprika?

A zseniális Perfect Blue-t is jegyző Satoshi Kon animéje izgalmakon, félelmeken, érzelmeken, és víziókon keresztül kutatja a választ. A Paprika fontos fegyverténye, hogy két, egymással amúgy eléggé kompatibilis műfajt mos össze a cselekményvezetés során. A történet rendkívül fantáziadús science fiction alapból táplálkozik (és mielőtt azt mondanátok, hogy Nolantől lopták, megjegyezném, hogy ez az anime jóval előbb jelent meg, mint az Eredet), ám a bonyodalom felgöngyölítése elsősorban a keményvonalas, hátborzongató thriller felségterületén zajlik. A jól felépített, bár bonyolult, így nem feltétlenül nézőbarát sztoriáramlat sodrásában nem gyenge tartalmi töltetekre figyelhetünk fel. Alapvetően ebben a produkcióban is a tudomány hasznossága és veszélyessége áll pazar kontrasztba, alaposan feladva a leckét, hiszen valóban nehéz dűlőre jutni az ügyben, melynek fő kérdése az, hogy feláldozzuk-e a fejlődést a kockázat elkerülése végett. Így aztán Satoshi Kon természetesen nagy hangsúlyt fektet a tudósok felelősségére, meg úgy általánosságban véve, az ember mindennapos felelősségvállalási kötelezettségére is.

A Paprika az álmokkal, fejünk belső, mély, ismeretlen világával foglalkozik, így értelemszerűen fellelhető benne a szürreális vezérfonal, ami azonban Satoshi Kon tálalásában ízléses, érdekes, magával ragadó, és nagyon kreatív. A rideg, szürke valóság, és a veszélyes, de legalább színes és izgalmas álomképek terei a játékidő kezdetén tökéletesen elkülöníthetők egymástól, ám ahogy a történet hőseivel közösen egyre mélyebbre ássuk magunkat a titokzatos terrorista utáni kutatásban, úgy válik egyre meghatározhatatlanabbá, hogy adott jelenet kint vagy bent játszódik-e. Eme ötletből, pontosabban eme ötlet remekül súlyozott, profi tálalásmódjából bontakozik ki a tulajdonképpeni főszál. A szürreális, egyszer játékos, máskor viszont egyenesen apokaliptikus víziók tükrében a valóságnak szembesülnie kell az elvont álomvilággal, a racionálisnak az irracionálissal, nekünk pedig saját belső, szabadabb, különlegesebb, veszélyesebb énünkkel. A kapcsolatot a két sík között kezdetben csak Paprika jelenti, ám idővel a két világ egymásba omlik, hőseinknek pedig meg kell találniuk a rendet a káoszban, ám ahogy azt az ember számtalanszor bizonyította már a történelem során, ez jóval nehezebb annál, mint amilyennek elsőre tűnik.

Satoshi Kon rendezésében remek jelenetkoreográfiák vezetnek bennünket a történet sodrásában. Ezek olykor meseszerűek, máskor elvont látomásképek, néhol pedig kifejezetten rémisztő, horrorisztikus szakaszok. Ezek a változatos képsorok együtt, összefogva erőteljes összképet alkotnak, és nem hagyják, hogy a néző figyelme akár egy pillanatra is lankadjon. Az animáció nagyon szép, a színvilág mindig tökéletesen alkalmazkodik az adott jelenet hangulatához, és mivel sokrétű az atmoszféra, rendkívül színes, változatos külcsínről beszélhetünk, és ez az, ami elsősorban biztosítja a Paprika dinamikáját. A karakterek kidolgozása a komikusabb beütéssel bíró figuráknál karikatúraszerű, a komolyabb, belső démonokkal küzdő alakok esetében azonban reális, nagyon valószerű ábrázolásmódról beszélhetünk.

A Paprika ugyan nem válik olyan kirobbanóvá, mint Satoshi Kon óriási mesterműve, a Perfect Blue, de ettől függetlenül kihagyhatatlan, szürreális-racionalista látomás, emlékezetes vizuális megvalósítással, és remek mondanivalóval. 9/10.