"Elnézést, ön kicsoda?"
Minél nagyobb a tömegmédia hatalma, annál kisebb szerep jut az igazi valóságnak. Villódzó tévéképernyők, lépten-nyomon az arcunkba mászó internetportálok, szennylapok, és az ezek útján terjedő, a kisember naivitását és befolyásolhatóságát tökéletesen kihasználó unintelligencia, és beteg értékrend uralkodnak el körülöttünk. Egy mesterségesen létrehozott, műanyag, hedonista attitűdre szabott, fogyasztói világ az, amit mi valóságként bélyegzünk meg. Egy hely, ahol a reflektorfényben ugráló bohócok képezik az álmokat, kifacsart, kihasznált porhüvelyek a kamerák előtt mosolyogva mutatnak utat egy birkacsorda módjára a bulvárszemét legmélyére loholó társadalom számára. Mi az a rajongás? Van-e egyáltalán értelmes jelentése ennek a szónak egy ilyen elfajzott korban? Létezik-e bármi a fanatizmus alatt, a megszállottság előtt. Van-e igazi valója a tárgyaknak, a személyeknek, a helyeknek, az eseményeknek?
Vagy az egész csupán ügyes illúzió, ami egy egykor emberek által megalkotott, de ma már önálló életet élő, a szabad akaratot gúzsba kötő, neonfényben tündöklő, üdvrivalgásban pózoló, hamis, de minden mindegy alapon számunkra már inkább igaz rendszer teremtménye?
Mima fiatal híresség, aki egy, a népszerűség ranglétráján felfelé igyekvő lánybandában énekel. Egy bizonyos pont után azonban arra a következtetésre jut, hogy a zeneipar nem nyújt számára kellő mértékű kiteljesedési lehetőséget, a showbiznisz igazán fontos terepét a színészkedésben látja. A karrierváltás innentől már egyértelmű, Mima, menedzserei segítségével színésznői pályafutásba kezd, és máris szerepet kap egy krimisorozatban. A lány élete nemsokára alapjaiban rendül meg, a körülötte létező valóság meginogni látszik, a tér-idő összekuszálódik. És hamarosan az egész egy szürreális rémálommá válik, amiben már kicsit sem egyértelmű, hogy mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, ami csupán lidércnyomás...
Nem kell túlbonyolítani a dolgot, nyugodtan ki lehet jelenteni, a Perfect Blue az animeművészet valaha készített egyik legfontosabb mesterműve. Ez a tökéletesen kiegyensúlyozott, a nézőt fokozatosan berántó, majd élete egyik legmaradandóbb élményét adó animációs filmalkotás elképesztő mélységgel elemzi ki a lassacskán az új évezredbe hajló huszadik század társadalmának átalakulását. Nagyon érdekes, paradox kettősséget képvisel a mű azon vonulata, amelynek keretein belül úgy ad teljes képet a tömegmédia hatalmáról, hogy közben nagyon keveset foglalkozik a témával a konkrétumok színterén. A média leginkább állandó háttérként, amolyan fenyegető, súlyos, és sötét árnyékként van jelen. Villódzó képernyők, csattogó vakuk, tapsvihar. Modern időnk állandó alaphangja. Ebben a filmben minden erről szól, de mégsem ez a lényeg.
A Perfect Blue ugyanis mélyebbre ás, a fanatikus rajongás ismeretlen dimenzióját mutatja be, miközben sokrétű karakterképet ad, és egyetlen személy összeomlásán keresztül olyan mélyen elemzi ki ezt az önmagából kifordult, selejtes, és a pusztulásra fokozatosan tényleg megérő világot, hogy az a legelkeserítőbb szociológiai tanulmányt is röhögve szégyeníti meg. Mert egy gondosan felépített, részletgazdag, és fokozatosan egyre ijesztőbbé, egyre szürreálisabbá váló széthullást láthatunk megelevenedni. Arról az érzésről van szó, amit csak igazán kivételes mozgóképek képesek kiváltani a nézőből. Mert érzed, ahogy a Perfect Blue behatol a húsod alá, és éles késével megcirógatja a lelkedet, felnyitja a szemedet, és lépten-nyomon sokkol mély szomorúságba burkolózó világszemléletével. A maximálisan precíz, az agyadat meghökkentőbbnél meghökkentőbb impulzusokkal sorjázó cselekményvezetés tökéletessége a brutális erejű, kiválóan, és hatásosan tálalt filmvégi fordulat által válik teljessé.
A központi karakter rendkívül részletesen, elgondolkodtató mélységekbe emelkedő szinten van megírva. Mima alakja kezdetben egyszerűnek tűnik. Naiv lány, aki a reflektorfény bűvkörében médiára szabott önmagát próbálja megtalálni, ám útkeresése során hamarosan elszomorítóan sötét lélektani szakadékba zuhan, ahol jelleme részleteire szakad szét, a szürreális karaktermegvalósulás pedig olyan, mint egy apró szilánkokra törött virágcserép, ami valahogy mégis teljes egész. Az önmagam ellensége-kép megbabonázó erővel manifesztálódik a képernyőn. A főhősnő figurájának teljes valója a film legvégén válik minden részletében megérthetővé, és miután összeállt a kép, bizony, lesz alkalmunk alaposan elgondolkodni. Nagyon bonyolult az összkép, valóságos tanulmány. Lehengerlő!
Satoshi Kon elképesztően sodró lendületű jelenetkoreográfiái letaglózó erővel szögezik a nézőt a fotelbe, a székbe, vagy a sámliba, attól függően, hogy a befogadó éppen milyen ülőalkalmatosságon elhelyezkedve tekinti meg a produkciót. A lüktető energiák által átjárt, pörgős képsorok a karfa megszorítására késztetnek, a felfoghatatlanul hiteles ábrázolásmódban megelevenedő, gyakran sokkoló, naturalista, szemérmetlen vizualitással bíró jelenetek elkerekítik a szemedet, az összkép mérhetetlen valódisághatása pedig a lényed mélyéig megdöbbent. A képi világ a hitelesség jegyében valósul meg. A színösszeállítás nem a rikító vonalat képviseli, nagyrészt a valósághű árnyalatok dominálnak, amelyek kellő mértékű élénkség útján válnak igazán megragadóvá. Mindezt a remekbe szabott filmzene dallami koronázzák meg.
A Perfect Blue tökéletes tanulmány a valóságról, annak érzékeléséről, és egy eltévelyedett személyiség összeomlásáról. Satoshi Kon mesterműve megvilágítja az igazi realitást a média által megkoreografált színpad mögött, de a backstage megdöbbentően üres. Mert mesterséges impulzusokkal áthatott világunkban már nem tudunk elvonatkoztatni a ránk nehezedő médiatermékek által formált fogalmaktól. Az igazi, kézzelfogható valóság elveszett, valahol, az intellektuális apokalipszis felé vezető úton.
De te ezzel inkább ne is foglalkozz! Inkább készülj, mert hamarosan forog a következő jelenet! És neked jól kell mutatnod a felvételeken! 10/10.
