Az írás nagyon spoileres, de csak abban az esetben, ha nem láttad a filmadaptációt!

Emlékszem, miután kijöttem David Fincher új filmje, a Holtodiglan sajtóvetítéséről, már azon járt az eszem, hogy minél előbb be kell szereznem az eredeti regényt. Még aznap megvásároltam az 527 oldalas kötetet, és még aznap el is kezdtem az olvasást. Most, hogy befejeztem a mű megemésztését, ideje, hogy számot adjak tapasztalataimról, és közöljem a tényt:

A nagy víz ugyan elválaszt minket egymástól, és így ez az eszelős nőszemély nem érhet el... de én ettől függetlenül...

Mocskosul rettegek Gillian Flynn-től.

Amikor Nick és Amy találkoztak, szinte már mesébe illő volt az összhang, ami közöttük egy csapásra kialakult. Összeházasodtak. Aztán szép fokozatosan megromlott a házasságuk. A lidércnyomásba átcsapó szép álom betetőzéseként (vagy igazi kezdeteként?) Amynek nyoma vész. Az eset hamarosan országos hírűvé duzzad, és Nick hamarosan kamerák, reflektorok, és felvont szemöldökkel kérdezősködő rendőrnyomozók gyűrűjében találja magát. És nemsokára meggyanúsítják, és egy ország fordul az eltűnt felesége képét közzétevő plakát mellett kínos helyzetet teremtve mosolygó férfi ellen. És két kérdés merül fel (vagy inkább három), és bontakozik ki lassacskán egyre nagyobb mélységekben. Vajon Nick bűnös, és ha igen, milyen mértékben? És Amy valóban olyan Elképesztő, mint ahogy azt szülei hosszú éveken át futó könyvsorozata lefesti?

Gillian Flynn egy zseni. Egy ijesztő, őrült, aki ijesztő és őrült dolgokon gondolkodik, miközben ijesztő és őrült kérdéseket tesz fel, de akkor is egy zseni. Sőt, pontosan ilyen minőségében, eszelős eszmefuttatásainak köszönhetően válik valóságos géniusszá. Az írónő a férfi és a női jellem elképesztő mélységeibe rántja le az olvasót. Sötét titkokat, elferdített igazságokat mutat meg, és jóformán minden oldalon képest valami egészen újfajta borzalommal megdöbbenteni. A nagyszerűséget tovább fokozza a lenyűgözően választékos írásmód, és a gyakorta mocskos nyelvezet.

A regény három részre van bontva, és a határvonalak valóban a lehető leglogikusabb pontokon kerülnek meghúzásra. Az első rész az, ahol az írónő becsalogat minket a bozótba, elhúzza a mézesmadzagot, aztán mély álomba ringat, és álnok boszorkány módjára kacag mit sem sejtő lényünk szunyókálását látván. Azt hisszük, mindent értünk. Kezdjük benyalni, hogy Nick bűnös, hiszen mi másért hazudna a rendőröknek, mi másért gyötörné bűntudat felesége házassági évfordulós kincsvadászatának feladványait olvasván. És miközben a férfi kálváriáját olvassuk az ő szemszögéből megelevenedve, megismerjük Napló-Amyt. A nőt, aki naplót vezetett arról, ahogy boldogsága évről évre szertefoszlott, mígnem már egyenesen félt a férfitől, akihez hozzáment. Nagyszerű húzás, hogy az írónő kettő narrátort szerepeltet, így lefesti a teljes képet, hogy ezáltal megértsük a titok nyitját.

Ám a teljes kép hazugság, ármánykodás, átverés. A második rész első mondatából derül ki ez a földhöz vágó tény. Napló-Amy nem létezik. Szociopata Amy a valóság, aki megrendezte saját elrablását, és gondosan megtervezte férje csőbe húzását, vagy úgy is fogalmazhatnék, hogy halálsorra juttatását. Továbbra is kettő a narrátor, de a helyzet teljesen átértékelődik. Mert innentől kezdve már Nick az áldozat, és mi hirtelenjében a kilátástalan helyzetében tengődő férfi oldalán találjuk magunkat. És borzasztóan rühelljük Amyt. És itt jön képbe a nőgyűlölet, ami néhol már olyannyira tüzes és felfokozott a könyvben, hogy az már egyenesen zavarba ejtő, tekintve, hogy a szerző maga is hölgy, ráadásul családanya. A cselekményvezetés elsőosztályú! Miután a megvilágosodott Nick felveszi a kesztyűt, nagyszerű párharc indul be a két főszereplő között, amit mi izgalommal vegyes félelemmel, pattanásig feszülten figyelünk.

A harmadik rész egészen morbid csavarral indít, majd a történet már szinte elviselhetetlen rettegéssel töltődik fel. Együtt remegünk Nickkel, együtt féljük a szociopata ribancot, kibaszottul Elképesztő Amyt, aki bármelyik percben átmetszheti a torkunkat, szóval nem szabad magunkra haragítanunk. Állítólag a filmben megváltoztatták a történet befejezését, ám én ezt nem tudom alátámasztani. Nagy volumenű dologra legalábbis ne tessék számítani. A filmadaptációhoz képest kapunk még néhány plusz jelenetet, de ezek nem viszik más irányba a sztorit. Oké, tény és való, hogy az utolsó sorok eléggé zavarba ejtőek és nyugtalanítóak, az írónő szándékosan kerüli a konkrét információkat, de itt az is elmondható, hogy olvasófüggő a zárás értelmezése.

Nagyszerű regényről van szó! Akár a mozgóképes feldolgozás megtekintése előtt, akár utána, akár előtte is és utána is, de a Holtodiglan-t mindenképpen érdemes elolvasni! Gillian Flynn férje pedig fogadja őszinte részvétemet. 9/10.