Ismeritek az érzést, amikor a moziteremben ülve, a játékidő előrehaladtával tudatosul bennetek, hogy igazi, meghatározó moziélményben van részetek? Az érzést, amikor a stáblista kezdetén szívetek szerint felállva tapsolnátok meg a készítőket, amiért felejthetetlen órákkal ajándékoztak meg benneteket? Olyan filmmel, amiben minden részlet passzol, ami egyszerre izgalmas és elgondolkodtató, merész, és grandiózus, tele jó karakterekkel, és minőségi színészi játékokkal. Megvan ez az érzés? Oké... Akkor most képzeljétek el a szöges ellentétét is.

Milo ( Kit Harington ) egy kelta törzs utolsó sarja. Családját, és egész népét még gyermekkorában lemészárolták a rómaiak Corvus szenátor ( Kiefer Sutherland ) parancsára. A fiú is csak a szerencsének köszönhetően úszta meg a brutális vérfürdőt ( bár a vérfürdő szót kissé vicces leírni, de erről majd később... ), ám nem sokkal azután, hogy útnak indul az erdőben, elfogják őt a Birodalom rabszolgakereskedői. Milo gladiátorrá érik, és messze földön híre megy legyőzhetetlenségének. Az egyik Pompejiből való rabszolgatartó megvásárolja a fiút, és ezzel kezdetét veszi a gladiátorüvöltésekbe ágyazott, szappanopera-színvonalú szerelmi dráma, ahol a főhős a hőn áhított lányért, és a bosszú beteljesüléséért küzd... ja, és amúgy a háttérben pöfékel valami vulkán is...

Négyen írták a Pompeji forgatókönyvét. Négyen! Ennyien együtt nem tesznek ki egynyolcad Christopher Nolant sem, és akkor remélem ez a példa megfelelően minősítette a szkriptet. A bevezetés hangulatos, ám ez nem az írók érdeme, hiszen a készítők ifjabb Plinius sorait használták fel a filmet nyitó képsorban. Ám ezután egymás után érkeznek a logikátlan hülyeségek, amik közül még a legtűrhetőbb Milo suttogómechanizmusa, amivel hat a lovakra. Ám nem tudjuk meg, hogy a néhány éves kisfiú a fogságban mégis hogy az istenbe fejlődött verhetetlen gladiátorrá, ráadásul úgy, hogy még csak nem is a nagy arénákban, hanem piszkos putrikban kardozott meg pattogott. Viszont a legfontosabb balfaszságok a hőn áhított nőhöz fűződnek, aki nem mellesleg Pompeji űrnője, a várost irányító Severus ( Jared Harris ) lánya, Cassia ( Emily Browning ). Az első, és egyben "kedvenc" jelenetem az, amelyik a mű kb. tizedik percében érkezik, és egy szenvedő ló halálba segítését regéli el. Komolyan mondom, majdnem felvihogtam, amikor az úrnő kiszállt a hintójából, és letérdelt a sárba, a mocsokba, közvetlenül az elvileg halálosan veszélyesnek hitt rabszolga mellé, és a mögötte álló katonák meg csak meresztgették a szemüket. De hasonló a helyzet valamivel később az istállónál is, ahová teljesen egyedül beengedik Cassiát, amikor tudják, hogy Milo mindenféle lánc nélkül ott van bent, ráadásul épp egy megvadult lovat szelídít. Ízelítőnek ennyi a logikátlanságokból, ám itt még nem ér véget a forgatókönyv szégyenlajstroma, hiszen rá kell térnem a karakterekre is. A szkript borzasztó pocsék módon kezeli a figurákat. A főhős papírvékony, nincs jelleme, Cassia unalmasabb, mint a közgazdaságtan, Corvus pedig annyira, de annyira gonosz, hogy inkább animálni kellett volna. Ám a legnevetségesebb Atticus ( Adewale Akinnuoye-Agbaje ), aki egy egoista pöcs, de persze egyik pillanatról a másikra megváltozik. Higgyétek el, én szeretném a legjobban, hogyha itt véget érne a forgatókönyv hibáinak sora, ám most jön a legfontosabb negatívum. Ez a történet ugyanis, nem több, mint egy kibaszott szappanopera. A százperces játékidő nagy része klisés ömlengéssel, kisarkított érzelmekkel, blőd párbeszédekkel, és nagyon férfias keménykedéssel megy el. Egy idő után már komolyan elkezdtem kételkedni abban, hogy valaha kitör még a Vezúv. A katasztrófát gyakorlatilag tíz percben lezavarják, hogy na, legyen már valami füst, meg tűzgolyó is!, de aztán megint visszatérünk a hősködéshez, meg a bosszúhoz, meg a szerelemhez, és ezekkel alapjában véve nincs is baj, csakhogy a kivitelezésük olyan, mintha a film egy emberi szervezet lenne, az előbb soroltak pedig a szerveket pusztító rákos daganatok volnának. A forgatókönyv ugyanis képtelen megfelelően kezelni az érzelmeket. De hogy valami jót is mondjak a szkriptről, azt azért el kell ismernem, hogy a befejezés egészen hangulatosra sikeredett. Ettől függetlenül a Pompejinek nem a szappanoperáról, hanem a kőkemény drámáról kellene szólnia. Ki kellett volna vesézni a kilátástalanság, a halálfélelem, és a pusztulás okozta káosz témakörét. Mennyi, de mennyi erőteljesebbnél erőteljesebb képsort lehetett volna kihozni ebből! 

Paul W.S. Andersonra rá sem lehet ismerni. A kaptár-széria atyja egyetlen ismert védjegyét sem használja fel a produkcióban, helyette inkább úgy rendezi a filmet, mintha valami amatőr egyetemista lenne, aki épp bukik a vizsgafilmjével. Persze, ebben Glen MacPherson operatőr is segítségére van, és csak fokozza a szappanopera-hatást a nagy sebességgel a szereplők arcára felváltva közelítő kamerákkal, amelyeket kicsit rázogat is ide-oda, hogy még inkább a brazil unokatesók ugorjanak be a nézőnek. Az akciójelenetek viccnek is rosszak, ugyanis a vágás olyan káoszt teremt, ami biztosítja, hogy a harcok teljesen élvezhetetlenek legyenek. Emellett befigyel a G.I. Joe - szindróma is, ugyanis a szereplők a Pompejiben sem véreznek. Vághatnak bárdot a hasukba, nyomhatnak pengét tövig a torkukba, ők csak azért sem adják ki magukból a vörös folyadékot, mintha épp most léptek volna ki a játékboltból.

Mindemellett a színészi játékok azért egész jók. Kit Harington egyelőre minden jel szerint a népszerű sorozatszínészek átkával küzd. Remélem tudja, hogy a Trónok harca előbb-utóbb véget ér, és akkor normálisabb szerepeket kell majd választania, hogyha életben akarja tartani színészi karrierjét a westerosi tél elmúlását követően is. Emily Browning ellibeg ide-oda, de  a karaktere sajnos annyira nevetségessé teszi, hogy akárhogy erőlködik, nem igazán fogunk rá emlékezni. A Lost Mr. Ekojaként széleskörű ismertségre szert tevő Adewale Akinnuoye-Agbaje sajnos nem tud mit kezdeni brutálisan elbaltázott karakterével. Kiefer Sutherland azonban vitán felül a gárda legjobbja. Persze, Corvus figurája borzasztó, és annyira kisarkítottan gonosz, hogy az már vicces, de mintha ezt a színész is érezné, nem veszi túl komolyan a karaktert.

Tény és való, hogy a látvány jó, csak baromi keveset kapunk belőle. Amikor végre, úgy egy óra(!) után kitör az a kicseszett vulkán, akkor érkezik egy olyan tízperces blokk, amikor kő kövön nem marad, és valóban elborzasztja a nézőt a Vezúv okozta pusztítás. De amikor már kezdünk belefeledkezni a látványorgiába, akkor nemes egyszerűséggel véget ér a film. Jah...

Egészen váratlanul kétségbeejtő eddig ez a 2014-es filmév. Lassan vége a februárnak, és még egy épkézláb mozgóképpel sem találkozhattak a moziba járók ( bár a Lego-kaland állítólag jó lett, de azt majd csak a DVD-megjelenés után tervezem megnézni ). A Pompejinek már most bérelt helye van az év végi TOP 10 Legrosszabb Filmek 2014-ből listámban. 3/10.