Úgy látszik, hogy idén divat, hogy két különböző stáb ugyanabban a témában készít filmet. A Támadás a Fehér Ház ellen és Az elnök végveszélyben párosa után ezúttal a világvége kategóriája kerül elő kettő oldalról bemutatva. James Francoék eszelős hülyülése mellett befejeződik Edgar Wright Cornetto-trilógiája is. A két film nagyon különbözik egymástól, de a közös alap miatt egy lapon kell emlegetnünk őket. Lássuk!

Itt a vége ( 2013 )

Elképzelem, ahogy Evan Goldberg és Seth Rogen atombitang módon beállva vergődnek a kanapén, és egyik pillanatról a másikra beugrik nekik egy olyan vígjáték ötlete, amelyben híres színészek alakítanák önmagukat, a cselekmény pedig a bibliai Jelenések Könyvének adaptálásából állna, kissé modernizált módon. Aztán elképzelem, ahogy gyorsan kanyarítanak még egy jointot, hogy legyen elég energiájuk a forgatókönyv megírására is. Mikor pedig végeztek, bepakolnak egy hordónyi jó minőségű anyagot, hogy minden stábtagnak jusson, és úgy mennek le a forgatásra. Mert egy ekkora baromságot ennyire jól összerakni józanul képtelenség. Az alaptörténet egyszerű. Jay Baruchel visszatér Los Angelesbe, a városba, amit nem igazán szívlel. De hát mit lehet tenni, ha legjobb barátja, Seth Rogen pont az angyalok városában él? Rendesen be is tépnek, ahogy azt kell, aztán pedig leugranak az elvetemült fenegyerek, James Franco házavató bulijába, ahol olyan hírességek szórakoznak, mint Rihanna, Emma Watson, Jonah Hill, vagy éppenséggel Michael Cera ( akiért nem kár ). Ám amikor már kezdene bepörögni a buli, hátborzongató dolgok történnek. Néhány embert kék fénycsóvák szippantanak fel az égbe, a föld pedig megnyílik, és mindent eláraszt a tűz, a füst, és a halál... meg persze a brutális mennyiségű hülyeség, ugyanis a produkció színészgárdájának tagjai nem csinálnak mást, minthogy összeállnak a kamera előtt, és szórakoznak egy baromi nagyot, miközben rendszeresen, ám nem tenyérbemászó, hanem logikus módon szólnak be saját életmódjuknak. És talán ez az Itt a vége legnagyobb erőssége, a hihetetlen mennyiségű önirónia. Mindez pazar poénokon keresztül jut el hozzánk, óriási dumákon vihoghatunk, amelyeket sokáig fogunk még idézni. Tetszett, ahogy az aktorok valósággal kikeltek önmagukból, és nem szégyelltek a saját nevükben alpári módon viselkedni, hiszen ezzel a produkció alapjául szolgáló iróniát erősítették. Jobban belegondolva, az egésznek semmi értelme nem lenne, hogyha a gárda tagjai nem önmagukat alakítják, legalábbis papíron. James Franco laza, Jonah Hill megértő, Danny McBride őrült mód paraszt, Seth Rogen nyugodt, Jay Baruchel kissé feszélyezett, de a lényeg az, hogy mindannyian kibaszottul hülyék. A fényképezés rendkívül egyedi, végig az erőteljes narancssárga, kissé elvont hatású színezés uralkodik. A forgatókönyv pedig megér egy misét, ugyanis hatására elgondolkodtam azon, hogy eddig hogyhogy nem vitték még filmre szó szerinti adaptálásban a Jelenések Könyvét ( legalábbis én nem tudok róla, hogy lenne ilyen mozgókép ), majd elcsodálkoztam, hogy a bravúrt végül pont egy ilyen eszetlen komédia lépi meg. Felhőtlen szórakozás, őrült jó! 8/10.

The World's End ( 2013 )

Akik régebb óta olvassák a blogot, tudhatják, hogy nem rajongok a Wright-Pegg-Frost trió filmjeiért. A Haláli hullák hajnala és a Vaskabátok is untatott, nem tudtam rajtuk nevetni, és a mai napig nem értem, hogy mit esznek ezeken a filmeken olyan sokan. Na, de mindegy, a lényeg az, hogy a Cornetto-trilógia záródarabja, a The World's End végre nekem is tetszett ( amiből értelemszerűen következik, hogy a korábbi két film rajongói csalódásként fogják elkönyvelni a produkciót, bár ez talán mégsem olyan biztos ). A történet főhőse Gary King ( Simon Pegg ), aki újra összeverbuválja fiatalkori baráti társaságát, hogy együtt teljesítsék régen félbehagyott küldetésüket, nevesítve, hogy végighaladjanak a Newton Haven - i kocsmatúrán. Neki is vágnak az úgynevezett Arany Útnak, azonban még csak a táv töredékénél járnak, és még nem is annyira részegek, amikor megdöbbentő felfedezésre jutnak. Az emberek nagy részének helyét idegen eredetű gépezetek ( nem robotok! ) vették át, akik csak külsőre hasonlítanak ránk. Garynek, és bandájának meg kell mentenie a világot, ha másért nem, hát akkor azért, hogy végre leguríthassák azt a fránya korsó sört a Világvége-kocsmában, a túra utolsó állomásán. Fanyalogva kényszerítettem magam a produkció megnézésére, de ahogy teltek a játékidő percei, úgy szippantott be, szép fokozatosan a The World's End, majd egyik pillanatról a másikra azon kaptam magamat, hogy veszettül jól szórakozom. Nemcsak azért, mert a begyöpösödött angol humor végre viccesebb oldalát mutatja meg, hanem azért is, mert a humoron túl, illetve pont azáltal mondanivaló is helyet kap a filmben. Elsőként érkezik az üzenet a régi, jó dolgok eltűnéséről, majd pedig egy kissé eltúlzott, de pont ezért hatásos humanista elmélet is előkerül. Persze mindez baromi szórakoztató úton jut el hozzánk, és az egésznek a mozgatórugója Gary King. Ez a csávó az egyik legtökéletesebb karakter, akit valaha vígjátékban láttam. Pegg is hasonlóképpen gondolkodhatott, mert fantasztikusat alakít a főszerepben. Nick Frost gyakorlatilag elveszik mellette, figurája súlytalan Gary Kinghez képest. A produkcióban amúgy még olyan nevek is kaptak egy-egy mellékszerepek, mint David Bradley és Pierce Brosnan ( aki néhány neki szánt mondattal Pegg kivételével mindenkit pillanatok alatt játszik le a színről ). Mindemellett pedig az akcióra sem lehet hiány, ugyanis a bunyós jelenetek koreográfiája lenyűgöző, az operatőri munka pedig dinamikus, vágással csak a legszükségesebb helyeken találkozunk. Martin Freemant pedig furcsa ilyen magasan látni. Nem arról van szó, hogy elsöprő hatást gyakorol a The World's End, de szórakozásnak tökéletesen megfelel. Erőtejes 7/10.