Kérte: navigations
„ Gyújts fel mindent, kicsim! Pusztíts el mindent! ”
Stephen King azért vált híressé, az utóbbi évtizedek egyik legelismertebb írójává, mert ötletei rendszerint példátlanul eredetiek. Ennél viszont még fontosabb, hogy olyan témákat mutat be, amelyek más kezei között könnyen rosszul működhetnének, vagy akár nevetségessé is válhatnának. Ezért mindig kérdés, hogy egy-egy filmadaptációnál, ha már nincs jelen King elképesztően hiteles elbeszélőstílusa, vissza tudja-e adni az aktuális rendező a megfelelő hatást. Habár a Tűzgyújtót nem olvastam, ennek ellenére azt kell, hogy mondjam: Mark L. Lesternek igazán nincs miért szégyenkeznie.
Andy ( David Keith ) egyetemista korában jelentkezett kísérleti alanynak egy új szer teszteléséhez. A műveletet a Műhely nevű kormányszerv irányította, ám a végeredmény minden korábbi várakozást felülmúlt. Volt, akinek kifolytak a szemei a kísérleti szer hatására, de olyan is akadt, aki különleges képességekre tett szert. Utóbbi esetet képezi Andy, és későbbi felesége, Vicky ( Heather Locklear ) is. Mindketten képessé válnak a gondolatolvasásra, és a férfi ráadásul mentálisan rá tud venni bárkit bármire. Hamarosan megszülető kislányuk, Charlie ( Drew Barrymore ) sem marad különleges képesség nélkül: Képes a gondolatával tüzet gyújtani. A gond csak az, hogy a Műhely zárós határidőn belül megszüntetendő veszélyforrásnak tartja az egész családot...
Habár a King-adaptációk császára egyértelműen Frank Darabont ( és a Carrievel jeleskedő Brian De Palma is dicséretet érdemel ), azért Lester is egész jó filmet tett le az asztalra. Az alapötlet King egyik kedvenc kategóriájából való: A különleges képesség, annak birtoklása, a felelősség, és a talaj, ami előbb-utóbb úgyis kicsúszik a főhős lába alól. A történet szakaszolása ezúttal is remek, akárcsak a Carrie esetében. Charlie megismeri a képességét, majd megtanulja irányítani, fokozatosan visszatartja, de végül a düh és a bosszúvágy előhozza belőle különleges tulajdonsága legbrutálisabb erejét. Emellett a Műhely formájában tulajdonképpen a hatalom jelenik meg, és annak az egyén kárából hasznot húzni vágyó körei. Valamelyest mondhatjuk, hogy szó szerint is ez a helyzet, hiszen a Műhely a Hírszerzés Kutató Intézete.
Nagyon tetszett a Tűzgyújtó atmoszférája. Az állandó üldözés, majd a látszólagos megbékélés - amikor mi tudjuk, hogy Charliet átverik - végig izgalomban tartják a nézőt. Hiszen kíváncsiak vagyunk rá, hogy mi lesz akkor, ha a kislány rájön, hogy a Műhely örökre el akarja zárni az apjától, és a takarító, akit barátjának hisz, valójában a legveszélyesebb ellensége.
A hangulat mellett azonban meg kell említeni a film legsúlyosabb negatívumát, ami nem más, mint a szörnyen egysíkú karakterek. Gyakorlatilag egy jól kidolgozott személyiség sem szerepel a filmben, és véleményem szerint ez az a pont, ahol hiányzik King. Talán még Charlie esetében beszélhetünk mélyebb kidolgozottságról, de példának okáért Andy elképesztően súlytalan, és ráadásul hülye is. Nem értettem, hogy miért mond el mindent magáról és a lányáról egy vadidegen farmernak, akit tíz perccel korábban ismert meg. A Műhely vezetője, és első embere pedig annyira sablonos gonoszok, hogy már szinte nevetségesek.
Viszont a színészi játékok jók, ez különösen kiemelendő a pocsék karakterek terhe mellett. Drew Barrymore egyértelműen a filmtörténelem egyik legnagyszerűbb gyerekszínészi alakítását nyújtja, megérdemelten lett felnőtt korában is ismert név, bár kissé talán ironikus, hogy a Tűzgyújtó jóformán élete legjobb teljesítménye. David Keith is vállalható játékot produkál, viszont akit nagyon bírtam, az Martin Sheen. A Sheen-Estevez família legkevésbé botrányos tagja imádja ezt a szerepet, látszik rajta, hogy mennyire élvezi a munkát. George C. Scott, a kissé pszichopata John szerepében pedig kifejezetten hátborzongató.
Összességében a Tűzgyújtó remek szórakozást nyújt, amihez a Tangerine Dream elképesztően jó zenéje asszisztál a maradandó filmélmény érdekében. 8/10.
