Tony Stark kevésbé acélos oldala
Óriási ötlet volt még annak idején, hogy a különböző Marvel-adaptációk egymástól teljesen független megvalósításait felváltotta az önálló univerzum kidolgozása, ahogy az a képregényekben is olvasható és látható. Mostanra kialakult egyfajta ciklikusság is, hiszen a különböző Marvel-hősöket bemutató filmek ( Vasember 1-2, Thor, Amerika Kapitány ) csúcspontjaként megérkezett a Bosszúállók. A nagy sikerre és még nagyobb bevételre való tekintettel természetesen belevágtak a második felvonásba, melynek első produkciójaként megérkezett a Vasember harmadik része.
Az első rész igazán jó kis film volt, egyetlen komolyabb hibája egy valóban ütős fő gonosz hiánya. Tony Stark viszont szimpatikus, Downey Jr. nagyszerű, a látvány pedig pazar. A második rész viszont már olyannyira igyekezett lefektetni a vörös szőnyeget a Bosszúállók előtt, hogy saját felépítésére oda sem figyelt, így egy kifejezetten csak közepes, szétszórt produkciót kaptunk, megint csak feledhető gonosszal. Az eddigi trilógiában hol is helyezkedik el az új film? Minőségét tekintve egy hangyányival, de legfölül.
A történet nem sokkal a Bosszúállók cselekménye után veszi fel a fonalat, és ezt, tovább erősítve az önálló világ érzetét, ügyesen szőtték bele az alkotók a filmbe. Tonyt álmatlanság és pánikrohamok gyötrik a New Yorkban átélt istenes-űrlényes-Hulkos események óta, és életében először sebezhetőnek, valóban emberinek érzi magát. Ekkor lép be a képbe a rejtélyes, Amerika-ellenes terroristavezér, A Mandarin ( Ben Kingsley ), és a ködös célokkal rendelkező tudós, Aldrich Killian ( Guy Pearce ).
A forgatókönyv tovább építi a Marvel-univerzum nagy vásznas verzióját, és igyekszik a cselekményt tovább mélyíteni. Épp ezért volt kiváló lépés az, hogy a Bosszúállók története a Vasember 3 Tony Starkjának nagyon erőteljes lelki megterhelést okoz, számos visszautalás hangzik el az előző filmre és annak szereplőire, és az akkori események is alaposan kihatnak a főhős viselkedésére és döntéseire. A cselekmény legnagyobb pozitívuma a csavarosság, és az, hogy ezt nem akarják lenyomni a torkunkon, hanem precíz történetmeséléssel adagolják az információkat. Ugyanakkor ebből adódik egy erőteljes negatívum, ami megint a gonosz fronthoz kötődik. Nem értem, hogy a Vasember-filmekbe miért nem lehet végre egy épkézláb főellenséget szerepeltetni. Ezúttal ezt a vágyamat egy teljesen értelmetlen fordulattal zúzzák össze. Feláldoztak egy baromi ütős fő gonoszt néhány mérsékelten vicces poénért. Ettől függetlenül a főhős oldaláról kiváló a forgatókönyv. Tony emberi oldalának bemutatása nem csak marketingfogás volt, tényleg hatásosra sikeredik a minden értelemben páncélozatlan főhős. Megtudjuk, hogy milyen is Tony akkor, amikor igazán sebezhető, és jobban belegondolva ez a motívum teszi igazán maradandóvá a filmet. A Vasember-éra közkedvelt poénvilágából ezúttal egy kicsit visszavettek az alkotók. Persze, azért van viccelődés, de nem erre helyeződik a hangsúly, és ez jó pont.
Robert Downey Jr. alakításáról az előző három film után nem lehet sok újat elmondani, a színésznek változatlanul jól áll a szerep, és külső megjelenése továbbra is valódi Tony Stark, mintha a Stan Lee-karakter egyszerűen csak kilépett volna a képregények lapjairól. Gwyneth Paltrownak több, és egyben másfajta tér is jut, mint ahogy azt eddig megszoktuk. Szerintem kifejezetten rossz döntés volt a színésznőt páncélba öltöztetni, valahogy az egész nagyon röhejes, viszont a finálévégi tüzes kis agresszió nagyon jól áll neki. Don Cheadle, akárcsak az előző részben, ezúttal is fölösleges, és karaktere megint értelem nélkül lopja Tony elől a teret. A két figura közti barátság pedig olyan vérszegényen van ábrázolva, hogy csak na. Guy Pearce átmegy tudathasadásosba, ugyanis amíg az egyik pillanatban remekel, a következőben borzasztó módon ripacskodik. És itt van Ben Kingsley is, aki zseniális... abban az összesen kb. 12 percben, amit a vásznon tölt! Miért nem lehetett több teret adni a színésznek?! Ez is a fentebb említett, elrontott fordulat következménye.
Nem feledkezhetünk meg a látványról, valamint az akciókoreográfiákról. Őrülten jó mindkét téren a Vasember 3. Monumentális akciójeleneteket kapunk, amik rögtön beszippantanak. Ilyen a Stark-villa elpusztítása, vagy az Air Force One-mentőakció, de a finálét is sorolhatjuk ide, a megszámlálhatatlan páncéllal történő zúzást. A bunyók koreográfiája szemet gyönyörködtető, a különösen kimért rendező, Shane Black odafigyel a részletekre, nem rángattatja a kamerát az operatőrrel. Külön kiemelendő ínyencség, hogy kismillió fajta páncéllal találkozhatunk a filmben, a főszereplő a szerencsétlen MK-42-es, aki rendszeresen megüti a bokáját. Habár a Marvel-filmeknél általában a zene szerepe kimerül az akcióknak szolgáltatott háttérdübörgésben, ezúttal kifejezetten fantáziadús scoret hozott össze Brian Tyler.
A Vasember 3 néhány írói rossz döntést leszámítva jól működik, a filmes Marvel-világ történetét ügyesen viszi tovább, felkelti az érdeklődést a folytatások iránt, és a bónuszjelenet is fasza, bár a cselekményt nem építi. Shane Black precízen nyúlt a filmhez, a kimért stílus egyértelműen kiérezhető a produkcióból. Jó lett. 8,5/10.
