Ezúttal három, majdnem minden téren teljesen különböző vígjátékról lesz szó, melyekben egy igazán nagy közös vonás van: Az általános közvélemény az egekig magasztalja őket. Vajon tényleg ennyire jók?

Zombieland ( 2009 )

A zombiapokalipszis témája már számos művészt megihletett, de valahogy mindig csak azok a művek gyakoroltak rám nagyobb hatást, amelyek az események drámai láncolatára, a kilátástalanságot teremtő következményekre mutattak rá. Ilyen példának okáért a 28 nappal később, vagy a Frank Darabont által a képernyőkre varázsolt The Walking Dead. Időnként akadnak olyan bátor lelkületű emberkék, akik az egész témakört kifigurázzák egyfajta paródia jelleggel. Persze, teljes joggal, hiszen kereslet van rá. Nekem személy szerint ez a fajta megközelítés már a Haláli hullák hajnala esetében sem jött be, és a helyzet némiképp hasonló, bár azért valamivel jobb, a Zombieland esetében is. Való igaz, hogy az alkotók egész jó karaktereket hoztak össze, a főhős elmebajos szabályrendszerén például többször elmosolyodtam, de Bill Murray szerepeltetése is telitalálat volt. Viszont rengeteg a kihagyott ziccer. Rengetegszer éreztem, hogy ha jobb lenne a forgatókönyv, és észreveszi az önmaga által kínált lehetőségeket, akkor igenis tudnék nevetni, mint ahogy az esetek jóval kisebb hányadában tudtam is. További nagy gond, hogy egész egyszerűen kevés a zombi, van a filmben egy kb. 25 perces szakasz, amikor egy élőhalottat sem látunk, de máskor is csak épphogy feltűnnek, és már le is köszönnek a színről. A színészgárda is erősen felemás. A központi karakter életre keltője Jesse Eisenberg, akinek kapcsán én a mai napig nem értem, hogy mégis hogy a faszba' tudott gyökeret verni Hollywoodban. Olyan szinten irritáló, színészi téren pedig olyannyira nulla, hogy sikerének titka valóságos rejtély. Emma Stone tényleg elragadó, egy valóságos istennő... de igazából, ennyi és kész. Hál' Istennek itt van azért, mintha csak megérezte volna, hogy a helyzetet menteni kell, Woody-mindig őrülten zseniális-Harrelson, akin tényleg, de úgy isten igazából jól lehet szórakozni. Meg persze a jó Bill Murray is hatásosan baromkodja el a maga 15 percét.

Segítség, felnőttem! ( 1988 )

A kisgyerek felnőtté válást kíván, ami reggelre teljesül - témakört már többször láthattuk a filmvásznon, különféle olvasatokban. A vígjátékok ezen érdekes típusának zászlóshajója a Tom Hanks főszereplésével készült Segítség, felnőttem!, ami nagyfokú elismertségét leginkább a műfajteremtésnek köszönheti, hiszen mint film, eléggé unalmas és vontatott. Félreértés ne essék, összességében jó filmről van szó, a gond ismét a tengernyi kínálkozó lehetőség figyelmen kívül hagyása. A kreatív forgatókönyv több tucatnyi pazar lehetőséget teremt a fetrengve röhögős szituációk megteremtésére, de az alkotók egyszerűen nem hajlandók lecsapni a labdákat. Persze, időnként, főleg az első 50 percben, érkeznek igazán vicces jelenetek, meg persze az alapszituáció is nagy ötlet, de összességében hamar unatkozni kezdünk. Ettől még a forgatókönyv érdeme, hogy a felnőtt testben élő hatéves srácot eléggé húzós, vagy éppen érdekes helyzetekbe helyezi, ezzel valamelyest drámaibb töltést adva a történetnek, amit a gyönyörű zene fokoz fel. Ezáltal viszont idegesítő kettősség, tanácstalanságérzet alakul ki. Mintha az alkotók nem tudnák eldönteni, hogy drámát avagy vígjátékot akarnak-e forgatni. Ez se lenne gond, ha az írók, vagy ha már ők nem, akkor a rendező Penny Marshall kapcsolt volna, és előveszi a fekete humort, ami pont eme ellentét kiküszöbölésére lett kitalálva ( Ponyvaregény, Erőszakik, A hét pszichopata és a si-cu ). Azonban a fekete humor elmarad. A főszereplő Tom Hanks természetesen úgy ahogy van zseniális, ahogy azt tőle azóta meg is szoktuk. Prímán mutatja be a furcsa, ám ügyesen megírt karakterfejlődést. A vécén ülve való sírás különösen hiteles.

Könnyű nőcske ( 2010 )

Első ránézésre sablonos tinivígjátéknak tűnik ez is, ám ha az ember egyszer ráveszi magát a megnézésére, kellemes meglepetés éri, ugyanis, ha nem is túlságosan maradandó, de igazán szórakoztató vígjátékot láthat. A retrospektív elbeszélésmód különösen tetszett. A főhős, Olive ( Emma Stone ) egy élő netes videó keretein belül mutatja be a róla kialakult pletykaözön ijesztő alakulását, folyását. Olive egy nap meghívást kap egyik barátnőjétől családi piknikre, de a lánynak nemes egyszerűséggel nincs kedve elmenni, de a másik csajt nem akarja megsérteni, így kitalál magának egy kamupasit, majd másnap kénytelen azt hazudni, hogy le is feküdt a sráccal. Azonnal szárnyra kap a hír, miszerint Olive egy magát bárkinek odaadó kurva, majd a pletyka mutálódik, érdekes fordulatokat vesz, és a folyamatra idővel a főhősnő is ráhangolódik, azaz eljátssza a ribancot, pedig valójában teljesen átlagos, még mindig szűz lány, annak ellenére, hogy ennek mindenki a szöges ellentétét gondolja. A forgatókönyv különösen jóra sikerült, a konfliktusok alakítása, a történet bonyolítása, majd a felszabadító megoldás és konklúzió együttesen pazar egészet alkot. Történik mindez úgy, hogy a rendező Will Gluck megőrzi a film könnyed mivoltát, így lesz a Könnyű nőcske szórakoztató, laza komédia, de amúgy semmi extra, amit szívesen megnézünk, ha egy időre szüneteltetni akarjuk a fajsúlyosabb témákat. Emma Stone számára tulajdonképpen ugródeszkaként szolgált ez a film, és a színésznő valóban hitelesen játszik, bár tény, hogy nem lehetett túl nehéz dolga, hiszen a gimnazista lány karaktere csak nem állhatott tőle olyan távol. A mellékszereplők táborából Stanley Tuccit érdemes kiemelni, aki hihetetlen plusz poénszituációkat teremt. A Könnyű nőcske általános poénvilága is egészen színvonalas, és a kisebb horderejű, de a tinivilágban fontos mondanivaló ( az ember magánéletéhez rohadtul senkinek semmi köze ) megpendítése is tetszett.

Zombieland: 6,5/10

Segítség, felnőttem!: 7/10

Könnyű nőcske: 7,5/10