„ Gandhi tévedett. Csak senki nem volt elég tökös, hogy megmondja. ”
De aztán jött Martin McDonagh, aki bizony kegyetlenül megmondja. Tudom, hogy a film alkotóira és szereplőire, valamint a stílus körülírására és a megszületés körülményeire fókuszáló bevezető a szokás, ám én most rögtön belecsapok a lecsóba, ugyanis a A hét pszichopata és a si-cu kritikáját csak úgy lehet kezdeni, hogy ez egy őrülten zseniális agyszülemény, elképesztően kiváló, és nekem még a magyar címmel sincs bajom, hiszen a rendkívül aranyos kiskutya tulajdonképpen a nyolcadik pszichopata. Legalábbis akkor, ha azt nézzük, hogy milyen hidegvérű közönnyel kémleli a vadbarom főszereplők állatkodásait.
Marty ( Colin Farrell ) alkotói válságban szenvedő forgatókönyvíró, aki épp A hét pszichopata című történetén dolgozik, de eddig nem jutott a címnél tovább. Közben egyik haverja, Billy ( Sam Rockwell ) és üzlettársa Hans ( Christopher Walken ) kutyarabló bizniszüknek hódolnak, ami annyit takar, hogy tehetős emberek házi kedvenceit tulajdonítják el, majd a jelentős jutalomért, megtalálónak álcázva visszaviszik az állatokat, és kaszálnak. Ám egy nap elrabolják a kegyetlen maffiavezér, Charlie ( Woody Harrelson ) si-cuját, és a magas vérmérsékletű gengszter erre rendesen be is pöccen. És ez még csak a forgatókönyv első egy-két oldala...
Az Erőszakik, az a bizonyos fekete humorral operáló, de amúgy kőkemény dráma, ami a rendező nevét garanciává teszi, mindannyiunk elméjében aktívan él. Ezért ülünk be a moziba A hét pszichopatára, hogy valami hasonlót lássunk, és baszki, nem hogy hasonló, de még jobb, már ami a fekete komédiás töltést illeti. A forgatókönyv tulajdonképpen akciótörténet, ám ezt McDonagh őrülten jó dialógusokkal teszi tartalmassá, és nagyon viccessé. Persze nyilván, ehhez fogékonynak kell lenni a morbid hangvételre, szóval célszerű akkor elmenni a filmre, ha az Erőszakik is tetszett. Különben a kedves néző pénzkidobásnak fogja érezni. A filmben a legjobb az, hogy a rendező előbbi filmjéhez hasonlóan, a történet második rétege, vagy nevezzük mondanivalónak, végtelenül sokrétű, morbid elbeszélésmódú, de nagyon-nagyon mély, és egészen groteszk módon megható. A számtalan önkritikát, illetve más filmes témákra utaló beszólásokat pedig nagyon kevesen merik megkockáztatni, ám McDonagh nem lacafacázott, kőkeményen odavág, ahogy fentebb írtam, még Gandhit is leoltja, és élvezi.
A 2012-es év egyik legjobban összeverbuvált színészgárdájával van dolgunk, Farrell esetében én mindig közömbös vagyok, sosem ájulok el tőle, de jó színésznek tartom, amit ezúttal is megerősít bennem. Az igazi csoda az az, amit Harrelson és Walken művelnek. Ez a két úriember, nevezhetem őket már nagy öregeknek is akár, valóságos színművészeti Kánaánt teremt a vásznon. Mikor az óriásvásznon belenézünk, premier plánba Walken arcába, és szabályosan érezzük magunkra kúszni, a kudarccal telt életbe belefáradt, félőrült pszichopata jellemének minden apró energialöketét, akkor azért megmozdul valami a nézőben. Harrelson pedig olyan szinten parodizálja ki az akciófilmek legkeményebb fő genyáinak klisés figuráját, hogy azt öröm nézni. Rockwell is egészen belelendül idővel, és a játékidő második felében már zseniális arcjátékkal fokozza a hangulatot.
Az enyhén túlszemcsésített képet a pazar, westernre hajazó színvilág teszi egyedivé, és a hangulathoz illően, zseniálisan morbid módon sivárrá. Az atmoszférát tovább erősítik a pazarul megválogatott betétdalok, illetve a remek, és szintén kissé westernes eredeti filmzene.
Az Erőszakik egy fokkal talán mélyebb volt, és ha arra adtam 9-et, akkor A hét pszichopata és a si-cunak csont nélkül jár egy nagyon erős 8/10.