„ Látsz engem, de üres vagyok. ”
Arra a kérdésre, hogy miért zseniálisan jó film a Detachment, talán elég lenne azt válaszolni, hogy rendezője az a Tony Kaye, akinek a zseniálisan nyomasztó Amerikai história X-et köszönhetjük. Ám úgy gondolom, hogy eme remekmű, mely hazánkban gyakorlatilag semmiféle említést nem kapott, többet érdemel egy-két mondatnál. Nyilván az egyik első kérdés, ami az ember eszébe jut a film kapcsán, hogy miért éppen tanárok életén keresztül mutatja be a világtól való belső eltávolodás szomorú, sőt, inkább melankolikus mivoltáról szóló történetét. Leginkább valószínűleg azért, mert a tanárember az, aki az időről időre egyre romlottabb generációk hátborzongató gondolkodásmódjaival először, talán még a szülők előtt is, szembesül.
Henry ( Adrien Brody ) helyettesítő tanár, iskoláról iskolára vándorolva igyekszik az épp aktuális intézmény vezetőségét kisegíteni a hiányzó tantestületi tag személyének időszakos pótlásával. Történetünkben egy igazán züllött gyerekeket taníttató középiskolába érkezik, ahol rögtön az első óra első percében az egyik gyerek lebuzizza, a másik pedig falhoz vágja a táskáját. A történet beindítására nem is kell hatásosabb mondat, mint Henry nyugodt reakciója az incidensre: " Annak a táskának nincsenek érzései. Nekem sincsenek érzéseim, amiket megsérthetnél. "
Hol maradt Carl Lund forgatókönyve a legutóbbi Oscar-gála jelöltjei közül? Ha ezt megkérdeznénk az Akadémia mélyen tisztelt tagjaitól, valószínűleg kiguvadt szemmel, és rákvörös pofával tátognának. Zseniális, ahogy a szkript végigvezeti a főhőst a hétköznapi, ámde annál nyomasztóbb események sorozatán. A züllött ifjúság pusztító aurája, a kiskorú, számtalanszor megalázott prostituált az utcán, az idősek otthonában elhanyagolva tengődő nagyapa, az előítélettel fürkésző tekintetek, az életet rettegő, öngyilkosságra vágyó emberek a környezetben, ez a sok-sok keserű elem teszi reménytelenné Henry szélmalomharcát, melyet kétségbeesetten vív az emberiség megváltásáért. Mert tényleg valami ilyesmiről van itt szó. Henry nem véletlenül jár iskoláról iskolára, ahelyett, hogy letelepedne. Minél több helyen, minél több embernek akarja felnyitni a szemét, hogy ezáltal fenntarthassa a rendet, és legalább azt a kevés dolgot megőrizze épségben, amit a sok vadbarom még nem vágott tönkre. Rendszeresen láthatunk a főszálhoz kevésbé tartozó, társadalomkritikus kikacsintásokat, melyeknek egészen hihetetlen mértékű hatásuk van.
Időnként Brody karaktere egyfajta Utolsó Ítélet hangulatú bevágásokkal narrálja az eseményeket, egyértelműen múlt időben beszélve, számadás jelleggel. Ezekben a képsorokban Henryn már a teljes kudarc, a küldetését elbukó, tragikus hős jelleme uralkodik. Ez utóbbi gondolat egyértelmű bizonyosságot akkor nyer, amikor Brody felteszi a gúnyos kérdést: " Hiszen az egész el van baszva, nem? "
Tony Kaye pazar meglátásokkal rendezi össze a kamerabeállításokat, és a világítást, hogy hideg, hihető, emberközeli hangulatúvá tegye a képsorokat. Ez alól kivételt a fentebb már említett narrációs jelenetek képeznek, melyeknek egyértelműen túlvilági hatásuk van. Különböző animált betétek koronázzák meg az időszakosan kicsúcsosodó atmoszférát, ez egyfajta egyedi védjegye is a filmnek. Kaye legnagyobb húzása a Detachmentet záró, egy-két perces jelenetegyüttes, melyet nem akarnék itt lelőni, legyen elég annyi, hogy bitangul hatásos, szimbolikus képsort láthatunk, és hirtelen végleges értelmet nyer a játékidő másfél órája. A lényeg: Van min gondolkozni a stáblista futása alatt.
Adrien Brody... Nagy színész, óriási színész, vagy inkább színészóriás. Mintha soha többé nem szerepelhetne filmben, úgy alakítja Henryt, a játékidő minden percében végtelenül hiteles, a karakterben dúló erőteljes, az ürességből fakadó érzelmi orkánt pusztító beleéléssel adja elő. Hangulatingadozások, néha öröm, máskor düh, de van, hogy természetellenes nyugalom, a következő pillanatban eszelős tombolás... Ez mind Henry, és ez mind Brody hihetetlenül zseniális tolmácsolásában elevenedik meg.
A világ társadalma züllik. Generációról generációra romlottabbak a fiatalok, akik a jövő képviselőiként leginkább a halál pusztító angyalainak felelnek meg. Napról napra romboljuk le a világot, melyet dicső őseink építettek fel. De van néhány különc, küldetéstudattal meg(áldott)átkozott egyén. Ők azok, akik nap mint nap reménytelen harcot folytatnak az emberiség megváltásáért, ők egyesülnek Henryben. Ám csatározásuk kezdettől fogva kudarcra van ítélve, hiszen mindannyian csapnivaló diákok vagyunk, és nem marad utánunk más, csak egy mélységeiben felforgatott, megtört világ. 9/10.
